Hogy milyen japánokkal kardozni? Tegnap óta keresem a pontos hasonlatot, de még mindig nincs meg. Mert persze olyan, mint első alkalommal ülni egy Subaru volánjánál. Tudod, melyik a gázpedál, hogy hol van a váltó, aztán amikor elindul, akkor nem értesz semmit. Csak abban vagy biztos, hogy az előzést nem kell meggondolni - mindig sikerül. 

A tokiói Kokushikan Egyetem kendós hallgatói, pontosabban egy kisebb csoportjuk járt Magyarországon a múlt héten. Több dojot (edzőterem) látogattak meg, és vívtak az ott sportolókkal. Múlt pénteken, és most kedden voltak a Főnixben, és mutattak be szenzációs kendót, és tanácsokat is adtak a gyakorlás közben. Folyamatosan.

Addig, amíg eszembe nem jut a japánokkal vívni olyan, mint mondat befejezése, némi kitérő. A kendóban, miként más küzdősportokban vannak tudásszintek. A legmagasabb szint a kilenc dan, ezt - mily meglepő - a nyolcadik dan elérése után, gyakorlatilag egy életmű elismeréseként adományozzák. A kendó, és ebben különbözik a többi japán vagy keleti származású sporttól, nem használ jelzéseket a tudásszint felismerhetőségére. Nincsenek eltérő színű és csíkozású övek. Azt hogy valaki milyen szinten áll, az a vívásából derül ki, jobbára az első pillanatban: ahogy megáll, ahogy felemeli a kardját, ahogy lép, sőt, ahogy nem lép, csak áll mozdulatlanul. A japán egyetemistákat kísérő Ota Masataka sensei nyolc danos. Hihetetlen volt őt vívni látni Budapesten, mert persze ő is részt vett az edzésen, az edzésben. A kendóban támadás előtt aprókat csúsztat az ember a lábával, hogy az ellenfél ne ismerje fel, hogy milyen vágásra, milyen mozdulatsorra készül. A keikogi, a kendósok nadrágja is ezért takarja, fedi el a lábfejet, ezzel is kiismerhetetlenné teszi a vívó szándékát. A nyolc danos mester pedig semmi mást nem csinált, csak beállt támadópozícióba - nem csúsztatta a lábfejét előre és hátra, nem oldalazott, csak beállt. Aztán egy mozdulattal hárította az őt támadó vágását, vagy vágta meg őt egy minimális mozgású támadásban. Egy csoda volt, amit művelt. Az alábbi videóban egyébként látható egy ilyen mozdulatsor, 05:38-nál.

Ebből a videóból az is kiderül, hogy a japán egyetem hallgatói pontosan ugyanazokat a gyakorlatokat csinálják, amiket mi a Marczibányi téren. A különbség a mennyiségben rejtezik: ők naponta csinálják azt, amit mi hetente kétszer művelni szeretnénk heti kétszer, másfél-másfél órában, azt. Van reggel egy edzésük, és egy késő délután, mindez négy éven keresztül. Az a kérdés megválaszolatlan, hogy ha mi is ennyit gyakorolnánk, eljutnánk-e azokra a szintekre, melyeken ezek a diákok-, akikből később Japánban testnevelő tanárok lesznek -, vannak.

A keddi edzés kezdetén ők is a páncéljaikba bújtak, futottak a bemelegítésnél, be-beszóltak egymásnak, és egyikük öt lépésenként olyan durván csapta oda a jobb talpát fumikomizva a padlóhoz (támadó mozgás, jobb lábbal kitör a vívó, elrugaszkodva, tolva a csípőt és a testet a ballal, majd rögtön utána rántva az elrugaszkodó lábat, közben fejre vágva), hogy csak úgy zengett a tornaterem.

Utána mi a magyarok sorba és csoportokba álltunk, a japánok pedig előbb bemutatták a végzendő gyakorlatot, majd a sorokkal szembe állva várták és fogadták a támadásokat. Kemények és fegyelmezettek voltak, de a páncélon keresztül is átjött a segítés szándéka: akit kellett, kedvesen figyelmeztettek a hibájára, és megmutatták, hogy miként lehet azt helyesen elvégezni. Persze, én sem úsztam meg. Kartartás, és a men-vágás kiaié-ja miatt figyelmeztetettek. Felfokozott ritmusú edzés volt: a gyakorlat után mindenki tepert a legrövidebb sorhoz, hogy minél előbb újra vívhasson. Ömlött rólam a víz az edzés végére.

Ebből talán kiderül, hogy milyen japánokkal kardozni. Fantasztikus a tudásuk, hihetetlen könnyed a mozgásuk, de persze japánok ízig-vérig: a magyar kísérőnek legalább négy géppel kellett ugyanazt a csoportképet elkészíteni, nyilván többen is akarták, hogy nekik is meglegyen.


A japán küldöttség persze jött ment az országban. Egyhetes ittlétük alatt négy vidéki klubot is felkerestek, nyilván ott is kardoztak egy kicsit a magyarokkal. Ha ez nem is helyettesítheti a naponként kétszeri edzésüket, erőnlét fenntartására nyilván elég volt.
Japánokkal vívni olyan, mint ajándékot kapni. Ne ragozzuk túl. Na, jó, de mégis: ritka ajándékot kapni.

További képek Czifrik Balázstól itt.