kendo

Czimbalmos Mercedesz (Mushin Kendo Klub) háromszor járt Japánban. Mindhárom alkalommal más-más helyen kendozott, más-más időtartamot töltött kint, így a japán kendo többféle „megközelítését” ismerhette meg. 2013-as év elején érkezett haza úgy, hogy a 4. dan fokozatot szintén Japánban szerezte meg.

Gondolom nem lep meg senkit, ha azt állítom, a magyarországi kendo, a kendot gyakorlók hozzáállása és így a kendos intézmények szerveződési elve – és működése – teljes mértékben eltér a japán „sémától”. Mielőtt még bármibe is belemegednénk, rögtön felmerül egy alapvető kérdés: kell-e, hogy lemásoljunk egy rendszert, vagy elég ha saját kultúrkörünk hagyományaira hagyatkozva alkotunk valami hasonlót?

Rögtön leszögezem, szerintem képtelenség lemásolni a japán szisztémát. Sőt, nem is kell. Ellenben nagyon is fontos lenne az ott már bevett, jól működő technikákat a magyar rendszerbe adaptálni.

Hierachia-tisztelet-tanulás

A Japánban szerzett tapasztalatim hatására egyértelművé vált számomra, hogy a magyar kendo fejlődése hosszútávon csak akkor lehetséges, ha a szövetségi tagok látóköre tágul, több nézőpontot ismernek meg, és képesek arra, hogy más országok rendszereinek pozitív pontjait asszimilálják, valamint olyanra gyúrják, hogy azok nálunk is megállják a helyüket. Ehhez szükség van arra, hogy saját hagyományaink szem előtt tartása mellett merjenek változtatni, hiszen be kell látnunk: az a rendszer, ami 10 évvel ezelőtt, adott létszámú közösségben kifogástalanul működött, mára már jócskán elavultnak számíthat.

Milyen az edzés a japánoknál?

Nem akarok senkit kiábrándítani, de azt kell hogy mondjam: pont olyan, mint itthon. Persze minden dojonak – legyen az akár egy egyetemi, átalános iskolai, vagy egy baráti alapon szerveződött közösség – megvan a saját stílusa. Ez tőlünk sem idegen: ha máskor nem is, a helyi versenyeken már a különböző „bemelegítési stílusokból” látszik, hogy nem egyformán dolgozunk.

Igen, kint is vannak „profik” és „amatőrök” - amennyiben a magyar kendos társadalmat szét lehet választani ilyen formában. Sőt, azt kell hogy mondjam, nem minden japán tud kendozni. Kint sem tanítanak semmilyen varázslatot, nem hintik be csillámporral a shinait és nem mormolnak bűvös versikéket a jobb eredmények érdekében – itt fontosnak tartanám megjegyezni, hogy „eredmény” - címszó alatt nem feltétlenül a nyakban himbálódzó érmeket értem. Az én szememben eredménynek tekinthető az is, ha valaki saját szintjéhez képest nagyot ugrik, a dojo hangulata jobbá válik, a tagok létszáma növekszik.

Ha nincs semmi trükk, akkor mégis miben tér el?

Elsősorban hozzáállásban. Mindenki másért kendozik, másfajta komolysággal, más elvektől vezérelve. Sokan hobbiból, vagy mert jó a társaság, sokan versenysportként űzik, sokan meg sem tudják indokolni, miért is választották ezt a kézilabda helyett. Bár Európában élünk, és nyilvánvalóan másképp viszonyulunk a legtöbb kérdéshez, mint egy keleti kultúrkörből származó ember, japán eredetű harcművészet gyakorlói lévén tisztában kellene lennünk azzal, hogy amit csinálunk, jóval összetettebb annál, hogy lemegyünk edzésre, „csalapálunk kicsit”, majd elmeséljük kívülálló barátainknak az aznapi „bambuszdarabbal végrehajtott hőstetteket”. Ez így nem működhet és nem is működik.

Minden, kendot gyakorlónak tudnia kellene, hogy mekkora fontossággal bír a közösségen belüli hierarchia.

Hogyan állnak hozzá a itthon kendosok a hierarchiához?

A kezdők persze sehogy, de nem hibáztathatók, mivel Magyarországon a japán sempai-kohai kapcsolat laikusok számára ismeretlen. A kendot hosszabb ideje gyakorlók valamit sejteni vélnek, de valójában gyakran nem értik, hogy mit jelent a létra alsóbb fokain lenni.

A hierachia csúcsán állók pedig sokszor abba a hibába esnek, hogy figyelmen kívül hagyják azokat a kötelezettségeiket, amelyek sempaiként rájuk hárulnak.

Nézzünk egy példát!

Adott egy sensei vagy egy sempai, aki évek óta kendozik, és eljutott egy bizonyos fokozatra, ami magasabb a sajátunkénál, tehát mint tapasztaltabb személyt, tisztelet illeti meg. Magunkban persze eldönthetjük (csakis egy bizonyos szint elérése után!), hogy az a „forma”, illetve a minőségnek azon szintje, amit az adott illető produkál megfelel-e nekünk és tudjuk-e, akarjuk-e alkalmazni a tőle tanultakat a vívás során.

Sokak számára talán semmit nem mond Kibe Atsuo (kendo 7.dan, renshi) sensei neve, azonban ő az életem egyik nagyon meghatározó egyénisége, nyugodtan mondhatom: apámként tekintek rá. Három éven át oktatott kendot hazánkban. Azon szerencsések közé tartozom, akik gyakorlatilag az ő ittléte alatt „lendültek bele” a magyar kendos életbe. Mindhárom Japánba tett látogatásom alkalmával rengeteget tanultam tőle.

Tőle tudom, hogy a tanulásnak három fázisa kell, hogy legyen:

Másolás: amikor még minden ismeretlen és csak lemásolhatjuk azt, amit látunk.
Követés: a sensei-sempai tanításának követése a már megalapozott, másolás által szerzett ismeretanyag fejlesztésérért.
Egyfajta szelektálás: már magunk döntjük el, hogy a saját tudásunk fejlesztéséhez, mit alkalmas adaptálnunk a másoktól hallottakból, látottakból.
Ha már azon a szinten vagyunk, hogy tudunk szelektálni, képesek vagyunk arra is, hogy saját gondolataink szerint építsük ki a fejlődéshez vezető utat. A sempai-kohai viszony lényege tehát nem feltétlenül az, hogy mindent el kell hinni, amit a hierachikus létrán feljebb álló mond. Természetesen mérlegelni tudni kell, ellenben ez nem változtat a tényen: a sempait tisztelet illeti – ugyanúgy, ahogy a kohait is.

A tanító sosem várhatja el a tanítványától, hogy tisztelje őt, ha ugyanez fordított esetben nem működik. Persze ez nem csak kendos életben van így. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy Japánban mindenhol ugyanolyan a hierarchikus viszony a gyakorlók között.

A végzős egyetemisták szemében például az elsősök gyakorlatilag senkik. Mivel ők állnak a „tápláléklánc” legalján, ők kapják a legkellemetlenebb feladatokat, gyakorlatilag mindent, amit a felsőbbévesek lusták megcsinálni. Ennek persze vannak különféle fokozatai, helytől és közösségtől függően: A Kokushikan Egyetem kendosainak gólyái ordítva köszöntik a negyedikeseket minden egyes találkozás alkalmával, kvázi istenként tekintenek rájuk, a lehető legudvariasabb szóhasználattal beszélnek velük, míg az Osaka Egyetem elsősei bár tisztelik az idősebbeket, érezhetően kevesebb hangsúlyt fektetnek a formalitásokra és jóval rugalmasabban kezelik ezt a dolgot.

Ha máshogy látok valamit mint a sempai, az azt jelenti, hogy nem tisztelem?

Nem azt jelenti. Ugyanakkor van, ahol van helye az ellentmondásnak és van, ahol nincs. Az én nézőpontomban az ellentétes vélemények ütköztetése nem számít a tiszteletlenség jelének – azt gondolom, mindenki számára nyilvánvaló, hogy itt nem olyan szélsőségekre gondolok, mint amikor egy kendot alig pár hónapja gyakorló akar rácáfolni egy 8. danos mester tanítására.

Előfordulhat, hogy „szakmailag” nem értünk egyet a felettünk állóval, ellenben emberileg számos értékes dolgot kaphatunk tőle, ami a kendoban is kamatoztatható: például a helyes tanítás módját tudja megmutatni nekünk. Úgy gondolom, ez elég világos, hogy mindenkitől lehet valamit tanulni, ha mást nem, akkor azt, hogy milyen példát nem akarunk követni.

Akkor most mit csináljak?

Természetesen nem mémelhetjük a japánokat, mert a mi nációnk teljes mértékben különbözik az övékétől, azonban a japán harcművészet gyakorlóiként kötelesek vagyunk beépíteni a japán rendszer bizonyos elemeit saját rendszerünkbe. El kell fogadnunk, hogy nem alakíthatunk ki egy kis „japán kollektívát” minden dojoban, ahol megfordulunk, viszont figyelnünk kell arra, hogy a kendo szellemiségének kiemelkedő fontossággal bíró elemeit – így a hierarchikus kapcsolatrendszert is hatékonyan tudjuk adaptálni saját közösságünkbe.

És hogy ez mennyire valóstható meg? Elsősorban a függ a közösségtől, annak vezetőitől és nagymértékben saját céljainktól.

Hogy milyen japánokkal kardozni? Tegnap óta keresem a pontos hasonlatot, de még mindig nincs meg. Mert persze olyan, mint első alkalommal ülni egy Subaru volánjánál. Tudod, melyik a gázpedál, hogy hol van a váltó, aztán amikor elindul, akkor nem értesz semmit. Csak abban vagy biztos, hogy az előzést nem kell meggondolni - mindig sikerül. 

A tokiói Kokushikan Egyetem kendós hallgatói, pontosabban egy kisebb csoportjuk járt Magyarországon a múlt héten. Több dojot (edzőterem) látogattak meg, és vívtak az ott sportolókkal. Múlt pénteken, és most kedden voltak a Főnixben, és mutattak be szenzációs kendót, és tanácsokat is adtak a gyakorlás közben. Folyamatosan.

Addig, amíg eszembe nem jut a japánokkal vívni olyan, mint mondat befejezése, némi kitérő. A kendóban, miként más küzdősportokban vannak tudásszintek. A legmagasabb szint a kilenc dan, ezt - mily meglepő - a nyolcadik dan elérése után, gyakorlatilag egy életmű elismeréseként adományozzák. A kendó, és ebben különbözik a többi japán vagy keleti származású sporttól, nem használ jelzéseket a tudásszint felismerhetőségére. Nincsenek eltérő színű és csíkozású övek. Azt hogy valaki milyen szinten áll, az a vívásából derül ki, jobbára az első pillanatban: ahogy megáll, ahogy felemeli a kardját, ahogy lép, sőt, ahogy nem lép, csak áll mozdulatlanul. A japán egyetemistákat kísérő Ota Masataka sensei nyolc danos. Hihetetlen volt őt vívni látni Budapesten, mert persze ő is részt vett az edzésen, az edzésben. A kendóban támadás előtt aprókat csúsztat az ember a lábával, hogy az ellenfél ne ismerje fel, hogy milyen vágásra, milyen mozdulatsorra készül. A keikogi, a kendósok nadrágja is ezért takarja, fedi el a lábfejet, ezzel is kiismerhetetlenné teszi a vívó szándékát. A nyolc danos mester pedig semmi mást nem csinált, csak beállt támadópozícióba - nem csúsztatta a lábfejét előre és hátra, nem oldalazott, csak beállt. Aztán egy mozdulattal hárította az őt támadó vágását, vagy vágta meg őt egy minimális mozgású támadásban. Egy csoda volt, amit művelt. Az alábbi videóban egyébként látható egy ilyen mozdulatsor, 05:38-nál.

Ebből a videóból az is kiderül, hogy a japán egyetem hallgatói pontosan ugyanazokat a gyakorlatokat csinálják, amiket mi a Marczibányi téren. A különbség a mennyiségben rejtezik: ők naponta csinálják azt, amit mi hetente kétszer művelni szeretnénk heti kétszer, másfél-másfél órában, azt. Van reggel egy edzésük, és egy késő délután, mindez négy éven keresztül. Az a kérdés megválaszolatlan, hogy ha mi is ennyit gyakorolnánk, eljutnánk-e azokra a szintekre, melyeken ezek a diákok-, akikből később Japánban testnevelő tanárok lesznek -, vannak.

A keddi edzés kezdetén ők is a páncéljaikba bújtak, futottak a bemelegítésnél, be-beszóltak egymásnak, és egyikük öt lépésenként olyan durván csapta oda a jobb talpát fumikomizva a padlóhoz (támadó mozgás, jobb lábbal kitör a vívó, elrugaszkodva, tolva a csípőt és a testet a ballal, majd rögtön utána rántva az elrugaszkodó lábat, közben fejre vágva), hogy csak úgy zengett a tornaterem.

Utána mi a magyarok sorba és csoportokba álltunk, a japánok pedig előbb bemutatták a végzendő gyakorlatot, majd a sorokkal szembe állva várták és fogadták a támadásokat. Kemények és fegyelmezettek voltak, de a páncélon keresztül is átjött a segítés szándéka: akit kellett, kedvesen figyelmeztettek a hibájára, és megmutatták, hogy miként lehet azt helyesen elvégezni. Persze, én sem úsztam meg. Kartartás, és a men-vágás kiaié-ja miatt figyelmeztetettek. Felfokozott ritmusú edzés volt: a gyakorlat után mindenki tepert a legrövidebb sorhoz, hogy minél előbb újra vívhasson. Ömlött rólam a víz az edzés végére.

Ebből talán kiderül, hogy milyen japánokkal kardozni. Fantasztikus a tudásuk, hihetetlen könnyed a mozgásuk, de persze japánok ízig-vérig: a magyar kísérőnek legalább négy géppel kellett ugyanazt a csoportképet elkészíteni, nyilván többen is akarták, hogy nekik is meglegyen.

A japán küldöttség persze jött ment az országban. Egyhetes ittlétük alatt négy vidéki klubot is felkerestek, nyilván ott is kardoztak egy kicsit a magyarokkal. Ha ez nem is helyettesítheti a naponként kétszeri edzésüket, erőnlét fenntartására nyilván elég volt.
Japánokkal vívni olyan, mint ajándékot kapni. Ne ragozzuk túl. Na, jó, de mégis: ritka ajándékot kapni.

További képek Czifrik Balázstól itt.