kendo

Akik régóta űznek harcművészetet, pontosan tudják, sokan vannak szájkaratésok, szájkendósok. Ők azok, akik ugyan edzésre nagyon ritkán járnak, de a budóról, a keleti filózófiáról a szamurájság lényegéről elképesztően sokat tudnak beszélni. 

A magyar származású dr.Stephen Robert Nagy ennek pont az ellenkezője. A hong kongi Chinese University-n budo és a japán kultúra oktatásával foglalkozik, de emellett mind kendoban, mind aikidoban és iaidoban is mély, gyakorlati tapasztalata van.

A Budapest Főnix Kendo és Iaido Klub idén másodszor látta vendégül Stephent. Az interaktív előadáson a budo fejlédését mutatta be Stephen, és az előadás után természetesen ji-geiko következett. Az interjút az előadás után készítettük.

Milyen emberré formálódom azon gondolatok által, amelyek a kendó gyakorlása után születnek meg bennem? Azokban a csendes percekben, amikor próbálom megérteni a dojon kívül, hogy mit miért csinálok, min kell változtatnom, és mindezt hogyan fogom véghezvinni.

Molnár Eszter újabb bejegyzése

Amikor ilyesmin töprengek, akarva akaratlanul párhuzamot vonok az életem és a kendóm között. Vannak tulajdonságok, amelyek nyilvánvalóvá válnak a vívás gyakorlása közben, így egyértelmű visszajelzést kaphatok magamról. Olykor félelmetes és egyben lenyűgöző a szembesítés.

Végül is a legfontosabb kérdés az, hogy mit ad nekem a kendó? Egy különleges szemléletmódot, amely által jobban megérthetem, megélhetem az életem.

A megfelelő pillanat kivárása

Hányszor szembesülünk az életben azzal a ténnyel, hogy nem a legmegfelelőbb pillanatban reagáltunk dolgokra. Elkapkodtunk avagy későn hoztunk meg fontos döntéseket. Világunk azt sugallja, hogy azonnal szerezzük meg, amire vágyunk. A reklámok, a felgyosult életritmus mind ezt közvetítik. De tapasztalhatjuk, hogy az életben nagyon is sok múlik az időzítésen. Tudunk-e türelmesek maradni akár éles szituációkban is? Ez nem azt jelenti, hogy nem tesz semmit az ember addig, amíg el nem jön a pillanat a cselekvésre, hanem gyűjti az energiát, az információkat, figyel és "megfigyel", koncentrál, hogy minnél biztosabb legyen az eredmény. Ezt is gyakoroljuk vívás közben, hogy valóban a megfelelő időben, helyzetben képesek legyünk bevinni az ipon értékű találatot.

Valóban részese legyek a történéseknek

Folyamatosan gyakorolhatom, hogyan összpontosítsak úgy az ellenfélre, hogy közben ne a saját gondolataim tartsanak fogságban. A kendó által megtanulhatok cselekvővé válni, valóban lehetőségem van arra, hogy megértsem, jobb előítéletek nélkül megtapasztalni, milyen az, amikor "üres tudattal" csak egyszerűen jelen vagyok a küzdelemben. A másikra figyelve engedem, hogy a megérzéseim és az ellenfél által adott válaszreakciók felismeréséből létrejöjjön az a közeg, amiben a velem szembenállót "megfejthetem".

Elfogadni mások véleményét

A vívások után megköszönjük a gyakorlást az ellenfeleinknek és várjuk a visszajelzést, ami elengedhetetlen a fejlődéshez. A fő feladat ilyenkor az, mennyire vagyunk képesek elfogadni és befogadni azt, amit hallunk magunkról. Ez a legtöbbször nagyon nehéz, különösen akkor, ha az ember igyekszik változni, az eredmény azonban várat magára.

És akár mekkora közhely is: a legfájdalmasabb kritikából lehet a legjobban épülni. Ugyanis ez gyakran arról szól, hogy olyan gyengeségünkre mutat rá a partnerünk, amelyet lehet, hogy még magunk sem ismertünk fel, vagy, ami még ennél is rosszabb, tudunk róla, de nem akarjuk beismerni magunknak. Ha azonban ezeken a hibákon, hiányosségokon kezdünk el dolgozni, hatalmasat léphetünk előre.

Alázat és bizalom

Mindehez viszont alázat kell és bizalom a másikkal szemben. Nyilván az életben nem mindig segítő szándékkal kapunk visszajelzéseket. Ez nem rajtunk múlik, az viszont igen, hogyan reagálunk ezekre. Ha tisztában vagyunk azzal, hogy csak hozzáállás kérdése az, hogyan raktározzuk el mások megnyilvánulásait, akkor még a nem éppen nekünk tetsző módon "csomagolt" észrevételeket is végül a javunkra fordíthatjuk. Mivel szerencsére különbözőek vagyunk, különböző reakciókat váltunk ki egymásból. Van, aki könnyebben kiismer minket, más kevésbé, valakinek izgalmas, inspiráló a személyiségünk, másnak idegesítő. Éppen ezért jó dolog minél többféle emberrel vívni, találkozni, mert így megmérettethetünk, kit hogyan tudunk kezelni.

Az élet felismerések sokaságát tartogatja számunkra. Ha tesszük a dolgunkat, figyelünk mások reakcióira, hogy kiből mit váltunk ki, egyre jobban tisztába jövünk önmagunkkal. Körvonalazódnak azok a dolgok, hogy miben kell még változtunk, illetve mik az erősségeink.

Mindannyian más-más fizikai és mentális adottságokkal rendelkezünk. Van, aki hamarabb felismeri a helyezteket, és tud rá reagálni, van, akinek több idő kell, hogy merjen cselekedni. Van, aki vakmerő, van, aki biztonsági játékos, és van, aki bizonytalan. De vannak alaptulajdonságok, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy valóban élvezni tudjuk a kendozást, a vívást, az életet. Ha nem is rendelkezünk még ezekkel megfelelő mértékben, lehetőségünk van kifejleszteni magunkban a kendó gyakorlása által. 

Bátorság

Felállni a másikkal szemben,önmagunkat vállalva, annak ellenére, hogy tudjuk, sebezhetők vagyunk. Nem hátrálunk meg, még akkor sem, amikor nem az történik, amit szerettünk volna.

Elszántság

Újra és újra erőt venni magunkon, hogy kezünkbe vegyük az irányítást. Utolsó pillanatig kitartani, hinni, hogy képesek vagyunk a harcban győzni és végül győztesként vagy olykor vesztesként, de emelt fővel távozni, mert amit tudtunk, azt megtettük. 

Összegzésül: a kendó egy különleges kommunikáció, amely gyakorlása közben szavak nélkül megismered a veled szemben álló embert és általa önmagadat.

Mostanában csöndben voltunk, de most újra szólunk.

A kendós társadalomban állandó kérdés, mi a szerepe a versenynek, az edzésnek, hogyan kapcsolódnak össze, hogyan egészítik ki egymást? Az elfogadott álláspont szerint a verseny csak egy kis szakasza a kendó gyakorlásának. Azonban ezt az állítást mindig azok súlykolják, akik már nem versenyeznek, vagy valódi versenyeredményekre nem számíthatnak. Ebben a bejegyzésünkben, bloggerünk, Szegőfi Ákos, a Budapest Főnix Kendo és Iaido Klub 20 éves versenyzőjének álláspontját olvashatjuk, aki már bemutatta itt, hogy milyen egy verseny belülről.

Muszáj versenyzőnek lennem? Kell-e vajon versenyeznem ahhoz, hogy jó kendós lehessek? Az baj, ha úgy állok hozzá a kendóhoz, hogy nem akarok versenyezni, esetleg túl öreg vagyok, nem bírom a stresszt és az egész dolog számomra inkább rekreáció és kikapcsolódás, mint „versenysport”? ezek állandó kérdések.

A kendóban nyilvánvalóan semmi sem „muszáj”. Lehet anélkül kendózni, hogy versenyre járnánk, lehet edzeni „pusztán” az edzésért, és  persze az edzésmunkát lehet egy fontos versenynek alárendelni. Én azonban úgy tapasztaltam: a versenyzés rendkívül megkönnyítheti a dolgunkat, már amennyiben kendónk fejlesztése és a kendo mélyebb megértése valóban a célunk.

A jó versenyző jellemzően pragmatikus ember. Tisztában van azzal, a kendóban bőven akadnak elsőre homályos jelentésű kifejezések (pl. mozdulatlan elme, a test seme-je stb.), aztán azt is tudja, hogy a sikerhez kísérleteznie és tanulnia kell. Az elméletet, darabjaira kell szedni, értelmezni, és ha kell, mindezt több százszor végre kell hajtani. A lábmunkától a vágástechnikán keresztül egészen az ellenfélre kifejtendő nyomásig mindent át kell ültetni a gyakorlatba. Ha a versenyen valami nem működik, akkor pedig változtatni kell, és hiába volt a szépen kidolgozott elmélet, újra kell kezdeni mindent.

Természetesen a sorozatos tesztelés során a tanár szerepe és felelőssége is nagyon fontos, hiszen ő az, aki valóban rálát tanítványa fejlődésére, és annak versenyen tapasztalt érzései alapján változtat és halad tovább a munkában. A jó tanár a versenyzővel együtt dolgozik a sikerért, meg tudja mondani, mire van szükség, ha valami nem működött. Ő látja azt, hogy hol kellene változtatni, illetve mit lehetne tovább erősíteni.

A versenyzők tehát nem csak azért lehetnek gyorsabban és könnyebben jó kendósok, mert mondjuk fiatalabbak, gyorsabbak és többet edzenek, hanem azért is, mert sok „elméletüket” és módszerüket tették próbára és, ha kellett, dobták el. Az idők során sok tanár és rengeteg versenyző különböző felfogásával és stílusával találkoztak, mire megtalálták azt a formát és azokat a technikákat, ami a saját temperamentumukhoz és testükhöz legjobban illik.

Mindez nagyon jól hangzik, és azt gondolhatnánk, hogy ez csak örömteli munka. Azonban ennek a „kísérletnek” a legijesztőbb eleme, hogy nem pusztán magunkat tesszük próbára, hanem esetenként az egész kendóról vallott felfogásunkat is, amely akár évszázadok tradicionális kendó szemléletével megy szembe. Ha a siker érdekében a hagyományról kell máshogy gondolkodni, és ráadásul körülöttünk azt senki sem kérdőjelezi meg (az okokra most nem térnék ki), akkor szellemiség kérdésében nagyon magányosnak érzi magát a versenyző.

Hogyan mérhetjük le tudásunkat?

A visszacsatolás legegyszerűbb, minden edzésen elérhető verziója a jigeiko vagy szabadvívás. Aztán lehet vizsgákon fokozatokat szerezni, azonban szerintem legfontosabb a verseny, illetve a versenyszituáció. Azokat az új technikákat, amelyeket a kihon edzés során megismerünk és gyakorlunk, először a jigeikoban próbáljuk ki. A bökkenő azonban az, hogy ennek effektíve nincs tétje.  Ezekben a szituációkban nincs vesztenivalónk, csak kísérletezgetünk. Persze közben figyeljük az erősebb ellenfeleinket, hogyan kezelnek bizonyos helyzeteket, milyen attitűddel kezdenek bele a vívásba és változtatják azt, ha kell (ez az ú.n. mitori-geiko).

Az igazi megmérettetés azonban mégiscsak az, amikor mindezt stresszhelyzetben kell végrehajtani. Nyilván nem az a tét, hogy élünk vagy meghalunk, csupán annyi, hogy kiesünk a versenyből vagy megyünk tovább. A versenyen kevesebb dolgot vállal az ember, kevesebb nehéz technikával próbálkozik, nem megy bele olyan szituációba, amelyben nem biztos teljesen.

Akkor most meg kell kérdeznünk: melyik is a valós tudásunk? Az, amit egy felszabadult, tét nélküli szabadvíváson produkálunk, vagy amit egy versenyen mutatunk, ahol a továbbjutás a cél? Az ideális nyilván az lenne, ha a kettő semmiben sem különbözne egymástól.

Én úgy vélem, valódi tudásunkat és természetünket akkor mutatjuk meg, ha stresszhelyzetben vagyunk. Ha tényleg van rajtunk nyomás, és végrehajtjuk a technikáinkat és kiváló attitűdöt mutatunk, akkor a verseny, mint indikátor azt jelzi, hogy a mind a felfogásunk, mind az edzésmunkánk megfelelő. Ha viszont kendónk és magabiztosságunk összeomlik, a technikák nem sikerülnek, akkor vagy az edzéssel, vagy a felfogással nem stimmel valami.

Mire jó a versenytapasztalat?

Amennyiben csak klubunk edzéseire járunk le, pár vívás alatt tökéletesen hozzá lehet szokni edzőpartnereinkhez, ami bizonyos tekintetben nyilván erősíti a kendónkat, de a hibákat is könnyebben eltakarja. Ezért elengedhetetlen a „vérfrissítés”, azaz elmenni és kipróbálni magunkat egy teljesen ismeretlen ellenféllel szemben. Számomra a legizgalmasabb és legkiélezettebb dolog ismeretlen kendóssal vívni egy versenyen. Ekkor három-négy perc alatt kell „megfejteni” az ellenfelünket, és akkor eldől, vajon működnek-e a vívásról alkotott koncepcióink. Képesek vagyunk-e a saját bejáratott ritmusunkon változtatni? Ilyenkor valóban kiderül, képesek vagyunk-e stratégiát kidolgozni, képesek vagyunk-e kialakítani egy szituációt a tökéletes vágásra? Ezek a kérdések kendónk szempontjából nagyon lényegesek.

Mindezeken felül teljesen új technikai megoldásokat is lehet tanulni, amelyeket aztán saját klubunkba visszahozva a klubtársainkat is segíthetjük, az ő szemléletmódukat is tágíthatjuk saját tapasztalataink révén. Ezen a vonalon elindulva a versenyzés jóval messzebbre mutat, mint saját technikánk és attitűdünk fejlesztése.

Ha a dojonk közegét olyan térnek fogjuk fel, ahol a harcművészet iránt elkötelezett emberek edzenek együtt és kölcsönösen segítik egymást, a versenyzés nem pusztán lehetőség, hanem egyenesen kötelesség. Túlzásnak hangzik, pedig messze nem az.

A versenyeken, főleg külföldi versenyeinken (meg a szemináriumokon is) szerzett tapasztalataink friss levegőként áramlanak be a klubba, az ott tanultakat, legyen az edzésmódszer, technika, vagy csupán egy rövid gyakorlat, ami segít jobban rávilágítani egyes részletekre, óriási segítséget jelent a velünk együtt edző és fejlődni akaró társainknak. Ha egy versenyről sikertelenül érünk haza, elgondolkodhatunk az edzés változtatásának lehetőségein (persze tanárainkkal együtt). Így, az én olvasatomban legalábbis, a verseny és az edzés duplán összekapcsolódik: nem csak az edzés szolgálja a versenyen való jó szereplést, hanem a versenyen felszedett tapasztalatok is segítik az edzés fejlesztését.

Kendós network

A versenyzésnek van egy másik, ma talán kissé mellőzött apsektusa: a nemzetközi kendós barátság. Talán furcsa, de nekem személy szerint a kendós eseményeken keresztüli barátságok és ismeretségek kialakítása ugyanolyan fontos, mint maga a kendo. Igyekszem ezt nem úgy felfogni, mint a kendo egy kellemes „melléktermékét”. Én nem aszerint barátkozom, hogy ki milyen jó kendós, ez számomra teljesen mindegy, mivel minden kendós ugyanazt szereti csinálni, amit én.

A lényeg, legalábbis szerintem, a társasági élet összekapcsolása a kendóval, mivel ezen keresztül válhat a kendo elengedhetetlen és feltétlen részévé az életemnek. Hogy miért? Mert ha barátaim és a környezetem, akikkel szorosabb kapcsolatban állok mind érdekeltek a kendoban, az engem is átsegít a nehézségeken, olyan rosszabb periódusokon, amikor esetleg nem érzem magam képesnek további erőbefektetésre. Ha a társaságom egyik fő összekötő eleme a kendo, nem engedhetem meg magamnak, hogy abbahagyjam, hiszen akkor a társaimat is elveszítem, kihullok abból a közegből, ami eddig meghatározta az életem. Az új, határokon átnyúló barátságok megkötésére pedig mi is lehetne alkalmasabb, mint egy verseny?

És persze az is elég jó érzés, hogy akármerre vetődöm a nagyvilágban, egy kendós barátnál szinte mindenhol lesz egy szabad ágy, száradó kotékkal az ablakban. És jó érzés az is, hogy engem is bármikor hívhatnak a világ minden tájáról: „Nem tudsz egy jó helyet Budapesten? És a válasz evidens:

- Dehogynem, gyertek hozzám.

Hogyan lehet pörgőssé és igazi támodó szelleművé tenni egy kendóversenyt? A Főnix "róninja", Szegőfi Ákos, Innsbruckban járt.

Eredetileg nem volt tervbe véve hogy Innsbruckba is elmegyek versenyezni ezen az őszön, de a szerb verseny is az utolsó pillanatban dőlt el, így már igazán nem csodálkozom semmin. Egy nappal azután hogy lejárt a regisztráció határideje, Bárány Tibor, a Budapest Főnix Kendo Klub elnöke, vezetőedzője hívott telefonon, és elújságolta, hogy a horvátok egyik versenyzője (Borna Ban, aki Szerbiában második lett) lebetegedett, a helyét viszont már kifizették és minden el van intézve. Megkérdezték nem lenne-e valaki, aki beugrik... Így lettem „exchange player” – szépen kicserélték Borna nevét az enyémre, én pedig már mehettem is vonatjegyet venni.

Tehát a verseny: ha tömören akarom megfogalmazni, akkor annyit mondhatok, hogy nem nagy, viszont garantáltan megizzaszt. Volt alkalmam beszélni a verseny főszervezőjével, aki elmondta, hogyan alakították ki a szisztémát.

Tudniillik a „Bergiselschlacht” néven futó osztrák verseny egészen különleges pool-rendszerrel rendelkezik. A versenyzőket 8-9 fős csoportokba osztják, ezen belül zajlik le a szokásos körvívás, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a már poolból való kikerüléshez 7-8 vívás (!) szükséges. (Csak hogy érzékeltessem az arányokat, a 120 fős szerb versenyen 6, maximum 7 vívás volt a döntővel együtt).

Ahhoz hogy ez a rengeteg küzdelem gyorsan lemenjen, a meccsek mindössze két percesek. Külön nehezítés, hogy a pontozás során az ippon nélküli döntetlen egyenlő a vereséggel, mivel egyikért sem jár pont – vagyis a versenyző jobban jár azzal, ha kikap, viszont legalább vág egy ippont, mivel ez mindenképp pontot ér.

Mikor először szembesültem a furcsa szabályzattal, én sem értettem teljesen, mire is jó ez az egész, de aztán megkaptam a válaszaim, amik rendkívül felvilágosult versenyfelfogásról árulkodtak.

A Bergiselschlacht szervezői 2001 óta járnak versenyekre, és elhatározták, hogy minden tapasztalatot, amit a sok éven keresztül szereztek, beolvasztják egy versenybe. Felfigyeltek néhány kényelmetlen problémára, és jellegzetes osztrák alapossággal meg is szabadultak tőlük. Példának okáért előfordul, hogy egy kezdő versenyző több száz kilométert utazik egy külföldi versenyre, majd az azonnali egyenes kiesés rendszerében fél perc alatt kikap az ellenfelétől. Nem túl jó tapasztalat, de annál gyakoribb és rendkívül dühítő tud lenni – a tiroli kendósok ezért kiagyalták az óriáspoolok rendszerét, ahol egy gyengébb versenyzőnek is, aki egyébként a poolból sem jut ki, rengeteg lehetősége van vívni és tapasztalatokat szerezni. Senki sem megy keserű szájízzel haza, nem érzik, hogy kidobták az ablakon a pénzt és elvesztegették az időt, hiszen itt a csoportban is annyit vívtak, mint máshol egy egész nap alatt. Így az esetleges sikertelenség sem szegi kedvüket – elegáns megoldás nem igaz?

A kevés idő és az ipponközpontú pontozás pedig nem csupán a verseny lerövidítését szolgálja; a megnyitón külön kifejtették, hogy a versenyzőket ezzel a rendszerrel ipponra törekvő, offenzív kendóra akarják nevelni. Nos, ez maradéktalanul sikerült is.

A bírók elhelyezkedtek, a táblákra kiírták a neveket, és elkezdődtek a meccsek – azt hiszem nem túlzás a „daráló” kifejezést használni erre a poolrendszerre. Nincs idő pihenni, védekezni, vagy túl sokat okoskodni. Ha ki akarsz jutni a poolból akkor minden lehetőséget meg kell ragadni a pontok összeszedésére. Miután a poolokat lerendezték, a verseny már a megszokott módon folyt tovább: egyenes kiesés három perces meccsekkel, az elődöntő és a döntő négy, illetve öt perces. A horvát Tomislav Panduricot egy gyaku-doval legyőzve jutottam a döntőbe, ahol enchoban egy mennel kikaptam az osztrák válogatott Luca Prayertől.

Nem szóltam még semmit a bírókról, bár ez is érdekes pontja a Bergisenschlachtnak. Itt ugyanis a versenyzők a bírók, legalábbis 2. dan fölött mindenkit vártak bíráskodni, ha éppen nem vívott. Tény hogy ez nem túl versenyzőbarát rendszer, ugyanis mielőtt a csapatverseny napján túlestem volna az első vívásomon már harminc másikon bíráskodtam, és mivel senki nem akarja elrontani rossz bíráskodással a másik meccsét, ezért nagyon oda kellett figyelni. Így végül az ítéletekben sem volt hiba. Az egyetlen magasabb danos bírónk Dieter Hauck volt (az Európai Kendo Szövetség alelnöke), aki egyébként maga is elindult a versenyen, de fő feladatának a bírók koordinálását tekintette. Eredetileg a Bécsben tanító Kamemoto senseit (7.dan) is várták a versenyre, azonban ő éppen Japánban tartózkodott.

A csapatverseny szervezése már kevésbé volt drámai. A szisztéma: négy csapat alkot egy poolt, ebből kettő jut tovább, a csapatok öt fősek, nincs csere. Engem egy linzi csapatba raktak be, mivel ott akadt számomra hely. Mikor a második napon odamentem összeismerkedni velük, közölték hogy taisho-nak (csapatkapitány) akarnak berakni, amivel elég nagy meglepetést szereztek. Eddig versenyen egyszer vagy kétszer vívtam ötödikként, ez ugyanis az egyik legfelelősségteljesebb poszt, mivel alkalomadtán a csapat továbbjutása múlhat ezen a víváson.

Hozzászoktam hogy senpo-ként (első vívó) lépek pályára, ide általában a legfiatalabbakat szokták tenni, akik pörgős vívásukkal megteremtik a hangulatot a többi csapattag számára is. Erre számítottam most is, mivel csapattagjaim mind idősebbek voltam nálam. Szerencsére sikerült átállnom és kijutottunk a poolból. Egyszer ugyan hátratolták nekem a győzelmet, így annak érdekében, hogy elsőként jussunk ki vissza kellett mennem olasz ellenfelemmel egy ippon-shobu meccsre, amit sikerült megnyernem.

Az egyenes kiesésben és az elődöntőben két osztrák csapattal találkoztunk, az egyiket több válogatott tag is erősítette, és úgy alakult, hogy itt is vissza kellett mennem vívni a továbbjutásért. A döntőben ugyanez ismétlődött meg, az engem meghívó horvát csapatkapitánnyal kellett egy egypontos meccs keretében eldöntenünk, melyik csapat nyeri a 2012-es Bergiselschlachtot. Így történt meg az a furcsa eset, hogy az osztrákok egy magyarnak szurkoltak, azért hogy az osztrák csapat nyerhesse meg a versenyt.

Szerencsére nem volt harag, ha irónia akadt is: szegény horvátoknak sikerült ideszervezniük valakit, aki megfosztotta őket az áhított aranyéremtől... Kicsit kellemetlenül éreztem magam emiatt, de miután horvát barátaim örömmel gratuláltak és elismerték, hogy igen rossz taktikát választottak a döntőben (ami igaz is volt) már láttam, hogy nincs itt semmi baj. A díjkiosztó és a kötelező csapatfotó után a linziek a lelkemre kötötték, hogyha egyszer Linzbe vetődöm, feltétlen keressem meg őket, a horvátok pedig újabb kendós eseményre invitáltak.

Nem akarom feltétlenül a reklámot csinálni ennek a versenynek, de mindenképp érdemes elmenni rá, főleg kezdőbb, tapasztalatlan páncélosoknak. Sok vívás, versenytapasztalat, egyszerű, de nagyszerű szervezés, hófödte hegycsúcsok a terem ablakain túl. Innsbruck ugyanis az osztrák Alpok mélyén fekszik, egyszer szerveztek itt téli Olimpiát is. Ez azért fontos, mert az olimpiai faluban van a szállás és a terem is (ráadásul egy folyosóval összekötve, így nem kell szenvedni a kora reggeli indulással), mindez természetesen olimpiai színvonalú. A versenyszervezők mindenesetre nem ülnek a babérjaikon, a jövő évi Bergiselschlactra már le is foglalták a termet, és szívesen várják a jelentkezőket.

Még nyolc órát kellett várnom a vonatom indulásáig, így bőven volt időm mindenkitől személyesen elbúcsúzni. Elmentek a horvátok, olaszok, bécsiek, a linziek is éppen bepakoltak a kocsiba, mikor az egyikőjük odajött hozzám: „- Ezt direkt neked nyomtattuk ki tegnap. A magyarok és az osztrákok újra egy csapatban.” – mondta angolul, és szélesen vigyorogva odaadott egy papírlapot, rajta az Osztrák-Magyar Monarchia régi, egyesített címerével. Slusszpoénnak nem volt rossz.

Eredménytáblázat itt.

Szegőfi Ákos

(A szerző  egyéniben  2., csapatban első helyezést ért el. - szerk.)