kendo

Tavaly már írtam egy cikket a Tisza Kupáról itt a blogon, illetve a verseny baráti hangulatáról, így azt hiszem, ezt nem kell külön bemutatnom (emlékeztetőül: tavaly a Főnix „A” csapatunk Gasparin Szabolcs, Korbély László, Lukács Marcell összeállításban második helyet ért el, Horváth Orsolya Fighting Spirit díjat kapott). Vegyes csapatok, vicces csapatnevek, sőt, idén már elterjedtté vált az a szokás is, hogy a csapatok külön zekkent (az a vászon zsák, amir a csapatok nevét hímzik fel)) csináltatnak maguknak az eseményre, rajta egyszeri csapatnevüket (és álnevüket) feltüntetve.

A verseny felépítése hangulatához hasonlóan egyedi. A Tisza Kupa ugyanis két poolkört mennek a csapatok, ami azt jelenti, hogy az első poolból kikerült két legjobb csapatot ismét beosztják négyfős poolokba az első kör után megmaradt csapatokkal, és csak onnan kijutva kezdődik az egyenes kiesés. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy a két, döntőbe kerülő csapat összesen kilenc meccset kell hogy vívjon a versenyen.

A tavalyi eredményt „feljavítva” a Főnix „A” csapattal (Gasparin Szabolcs, Szegőfi Ákos, Lukács Marcell) első helyezést értünk el. Az elődöntőt a Serbia 1.-el, a döntőt az idei verseny nagy meglepetést okozó cspatával, a montenegrói Buducnost Kendo Klub tapasztaltabb, egykori válogatott versenyzőivel vívtuk. Mind az elődöntő, mind a döntő kemény vívásokat tartogatott. A döntőbe jutásért Gasparin Szabolcsnak vissza is kellett mennie egy ippon-shobu mérkőzésre (az első érvényes vágásig tart a mérkőzés) a szerb csapatkapitánnyal. A másik négy csapatunk szintén erős vívásokat mutatott, bár a válogatott tagokat felvonultató mezőnyben egyáltalán nem volt könnyű dolguk.

A recept tehát idén sem változott és úgy tűnik, hogy kiválóan működik, mert a katasztrófahelyzet, havazás, hóviharral-fenyegetés és egyéb, akadályozó körülmények ellenére, mintegy huszonhárom csapat képviseltette magát a szegedi kendo versenyen. A nagy visszajárók most is jelen voltak, a szerb válogatott csapat például hagyományosan a verseny látogatói között van már több éve, de persze jöttek a miskolciak és a budapesti klubok is.

A Budapest Főnix Kendo Klub számára ez már a harmadik év zsinórban, amikor a felnövekvő új generáció lelkes tagjaiból több csapatot kiállítva tudunk elindulni a versenyen. A nagy létszámú, több éven keresztül tartó konstans jelenlét nagyon szépen mutatja a klubban folyó munka eredményességét.

A klub tehát négy, egyenként háromfős csapatot tudott idén kiállítani a versenyre, a „C” csapatba került még a Kihin Kendo Klub versenyzője, Lombeczki Viktor, illetve volt még egy ötödik, vegyes csapatunk is Aranyossy Árpád, Kovács Péter, és a Bushido Kendo Klubos Szabó Emese részvételével (az összehasonlításokra éhezők kedvéért: tavaly összesen kilencen léptek pályára tőlünk, ez idén tizenhárom versenyzőre növekedett).

Mindezen adatok és a kiállított versenyzők számnövekedésének száraz leírásai azonban mit sem érnének, ha nem raknánk embereket és gondolatokat mögéjük. El tudom képzelni, hogy a szerb válogatott számára, akiknek fiatal, egyre bővülő csapatuk van, ez a verseny az EB-re való felkészülési periódus egyik fontos állomása, ahol a sok vívás alatt nem csak a fizikumot, vagy a technikát lehet éles helyzetben megfigyelni, hanem a kialakuló csapat összhangját is.

A montenegróiak valószínűleg újítani szerettek volna valamit versenyrejárási szokásaikon, ezért úgy döntöttek, kipróbálnak valami újat. A fiatalabb Főnixes versenyzők számára ez egy jó lehetőség arra, ha nem is túl messze, de mégis kimozduljanak otthonról, egy kis tapasztalatgyűjtés erejéig.

Számomra is az EB-re készülés miatt volt fontos, néhány hibát szeretnék még kijavítani áprilisig, erre ez a verseny kiváló lehetőséget nyújtott. Jó alkalom mindenkinek, hogy más város, vagy akár más országbeli barátaival együtt vívjon, vagy esetleg csapatot alakítson ki. Jó alkalom arra is, hogy összegyűljenek a magyar kendósok Szegeden, és kicsit kötetlenebbül (de azért komolyan) versenyezzenek, aztán (már nem annyira komolyan) mulassanak együtt.

Ezek azonban ugyancsak technikai, racionális megfontolások. A valóság azonban ennél egy picit több, és pont ez a pici az, ami minden évben megadja a lökést, hogy korán reggel, egy kis kendós-tetris keretein belül benyomorgassuk a cuccot a kocsiba és felvágtassunk az M5-ösre – ha van hóvihar, ha nincs. Ugyanis az a helyzet, hogy szeretünk Szegedre menni a Tisza Kupára. Szeretünk ott versenyezni és szeretjük magát a versenyt is. Mind mi, mind a miskolciak, mind a külföldi kendósok.

Valamiért jó dolog Tisza Kupával indítani az évet, és  jövőre is, most már hagyományainkhoz híven visszatérünk, persze az új tagokkal, akik egy jövőbeli hatodik vagy hetedik főnixes csapatot tudnak majd gazdagítani.  

Szegőfi Ákos

A 2014-es Tisza Kupán részt vevő csapataink:

Főnix „A”: Gasparin Szabolcs, Szegőfi Ákos, Lukács Marcell (1. hely)

Főnix „B”: Tallós Zsófia, Laukó Zsófia, Kapus Benjamin

Főnix „C”: Várvizi Attila, Fodor Ágnes, Lombeczki Viktor (Kihin Kendo Klub, Eger)

Főnix „D”: Csendes Sándor, Végh Tamás, Bán Tamás

Hosszúlépés: Aranyossy Árpád, Kovács Péter, Szabó Emese (Bushido Kendo Klub)

Az elmúlt hétvégén a Magyar Kendo Szövetség (MKSZ) történetében először került megrendezésre az a „svéd-magyar edzőtábor”, ami hatalmas nemzetközi kendós eseménnyé nőtte ki magát.

Sato Kumi, a svéd válogatott edzője elmondta, mindig is „nagy álmuk volt, hogy a magyarokkal edzhessenek”. Nos, idén teljesült ez az álom, hiszen 15 fős delegációval érkeztek Budapestre.

Abe Tetsushi, a magyar válogatott szakmai igazgatójának javaslatára először a környező országok kendosainak küldött az MKSZ üzenetet az eseményről, majd a kört tovább bővítette az MKSZ.Végül tíz nemzetből több mint 50 vendég érkezett hazánkba, hogy közösen edzhessen a magyar válogatott csapattal.

Mindannyiunk legnagyobb örömére az összes résztvevő nagyon élvezte a tábort. Legtöbbjüktől megtudtuk, hogy „csodálják a magyar csapatot”, amiért ilyen eredményekre képes és ilyen összetartóan tud működni annak ellenére, hogy a „felkapott” sportokkal, harcművészetekkel ellentétben kevés támogatottságott élvez itthon a kendos társadalom.

Az anyagi helyezettel áll összefüggésben, hogy a 2013-as Berlinben megrendezett Európa-bajnokság költésgeinek fedezésére a magyar válogatottnak külön kampányolnia kellett. Örömmel nyugtáztuk, hogy kampányunkhoz sokan gratuláltak, és sokan azt mesélték el, hogy a magyar csapatszellem valamilyen formában őket is inspirálta.

Mivel a hétvégi küzdelmek nem helyezésekről, hanem vívásgyakorlásról szólt, az eredmények most másodlagosak. Két konklúziót azonban levonhatunk: a magyar csapatra már nem csak a magas kendos színvonal, hanem az összetartás miatt is felnéznek, illetve a külföldiek egyszerre félnek és imádnak minket, amiatt a bizonyos „magyar habitus miatt”.

Csak remélni tudom, hogy ez így is marad itthon és külföldön egyaránt.

A teljes fényképalbumot itt találjátok.

Czimbalmos Mercédesz

Kevés olyan emberrel találkoztam, aki ne akart volna legalább egyszer ellátogatni a felkelő Nap országába, mi több, kevés olyan emberrel találkoztam, aki a látogatása után azt mondta volna: „Én? Oda? Többet? Soha!”.

Az álomország

Az első utam előtt romantikusan én is azt gondoltam, egyszer talán Japánban élem le az életem – persze most sem állítom, hogy nem így lesz -, de a rózsaszín álom az idők során elég erősen beszürkült.

Először 2008-ban mentem ki Osakába egy barátnőmmel, főként kendozni és csupán egy hónapra. Mivel 17 évesen, 9000 km-re voltam a saját országomtól, az a megtiszteltetés ért, hogy Kibe Atsuo mester lakásában lakhattam, aki úgy bánt velem, mintha a lánya lennék. Éppen ezért hihetetlenül felszabadító érzés volt kint lenni, annak ellenére is, hogy szinte minden nap két edzésen vettem részt a város különböző pontja között ingázva. A legerősebb kendos középiskolákba látogathattam el, részt vettem egy egyetemistáknak szervezett edzőtáborban, és így szereztem kellemes és kevésbé kellemes kendos élményeket.

Ebben az időszakban mindenhol átutazó vendégként tekintettek rám, éppen ezért kevés negatív élményt szereztem, sőt! Eleinte a sokkoló udvariasságtól lepődtem meg, vagy épp az emberek vicces rácsodálkozásain nevettem, hiszen legjobb barátnőmmel mindig együtt mutatkoztunk, így a számos „alacsony és fekete” közül olykor-olykor előbukkant egy „szőke” és egy „magas”. Egyszer például még azt is lefotózták, ahogy a gésákkal fotózkodunk!

A fotózkodás persze nagyon jól ment. Gyakran minden zokszó vagy kérés nélkül megörökítettek minket, sikongva köszöntöttek és amikor meglátták, hogy kendos felszerelés van nálunk, a híres japán önmérséklet szertefoszlott, nem bírtak magukkal az örömtől.

Mindennek fényében a hazaút borzalmasan fura volt, hiszen az átszállások során Japántól egyre távolodva egyre udvariatlanabb emberekkel találkoztunk - és persze akkori meglátásunk szerint - mindez itthon tetőzött. Akkor azt gondoltam, egy zseniális országban jártam, ahol még a legputribb WC is kimossa a fenekem, és ha mi is a japán habitust követnénk, sokkal előrébb lenne az országunk.

Félálomország

Éppen ezért második utazástól csöppet sem tartottam, különösen azért sem, mert ismét a legjobb barátnőmmel utaztam, ekkor viszont már három hónapra, Tokyoba, a Kokushikan Egyetemre. Persze egy kisebb látogatást Osakába is tettünk, mivel mindkettőnknek nagyon fontos volt hogy ne úgy távozzunk Japánból, hogy nem láthatjuk első vendéglátónkat, Kibe mestert.

Ismét óriási vendégszeretet fogadott minket, a mesterek külön figyeltek ránk, érdeklődtek hogylétünk felől, a diákok pedig mindenben segítettek, amiben tudtak. Ekkor már egy éve tanultam japánul, így azt gondoltuk, sokkal könnyebben elboldogulunk majd. Persze arra nem gondoltam, hogy milyen lesz európaiként egy japán lánykollégiumban lakni, annak hierarchiáját átélni, a Kokushikanon edzeni.

Érkezésünkkor természetesen ismét totális sokk, öröm és mámor fogadott, hogy újra Japánban lehetünk, ismét számos ismerős arc vett minket körül. Szerencsénkre a „számos ismerős arc” a végzős évfolyam néhány tagja volt, így nekünk is mellettük jutott hely a rangsorban. Itt is rengeteget segített, hogy ott voltunk egymásnak, barátként és „európaiként”.

Persze ahogy egyre több időt töltöttünk el a japán lányok (és fiúk) társaságában, egyre inkább egyértelművé vált, hogy a „szarkazmus” fogalmát és jelentését ugyancsak kevesen ismerik, és a többség érzelmileg éretlen és be kell valljam, a lexikális tudásuk is hagy némi kívánnivalót maga után.

A három hónap után már úgy utaztam el az országból, hogy „de jó lesz végre otthon lenni” – és bár ahogy Japántól távolodtunk, az udvariatlanság továbbra is erősödött, mégis valahogy jobban éreztem magam Európában.

Az ébredés

Harmadik, egyelőre utolsó látogatásom a szigetországba egy évesre sikeredett – az Osaka Egyetemen kaptam ösztöndíjat. Mindennapjaimat nagyrészt nem japán diákok társaságában töltöttem. Talán azért, mert az egykori „Kokushikan okozta sokk” miatt kicsit viszlyogtam az egésztől, másrészt talán azért, mert kézenfekvő volt, hogy azokkal töltök több időt, akikkel egy kollégiumban élek és egy órára járok – ráadásul nem is tartanak tőlem, a „külfölditől” merthogy ők is azok. Persze mindettől függetlenül számos nagyon jó japán barátot szereztem, az mégiscsak könnyített a helyzetemen, hogy a világ minden tájáról rengeteg olyan emberrel ismerkedtem meg, akikkel azóta is tartom a kapcsolatot és amikor tehetjük, látjuk egymást.

Ennyit a sablon szövegről, és most jöjjön a keményebb része:

Az osakai egy évemet számos hullámvölgy szaggatta meg. Amit biztosan állíthatok, ha nincs Kibe mester, ha nincsenek a kinti barátaim - köztük persze a magyarok is -, és nem létezett volna az internetnek nevezett zseniális találmány, akkor vagy az óceánon keresztül cápaháton veretek haza, vagy nem élem túl az egészet.

Félreértés ne essék, életem egyik legszebb évét töltöttem Japánban, hihetetlen emberek között, rengeteg tapasztalatot szerezve, csodálatos élményekkel – ugyanakkor arra is lehetőségem nyílt, hogy megtapasztaljam azon rendszerek működését, amelyeket nem láttam át a rövidebb idejű „kiruccanásaim” alatt. Csakhogy párat említsek: párkapcsolatok, komolyabb baráti kapcsolatok, egyetemi oktatás, bürokrácia, orvosi ellátás.

Itthon azt hinnénk, hogy Japánban minden tiszta, egyszerű és pontos. Erről leginkább azt gondolom, hogy minden olyan, mint a jól ismert Mátyás király mesében: „az is, meg nem is”.
Európaiként - és főleg magyarként - távol áll tőlünk a konfliktuskerülés – vagy legalábbis legtöbbünktől. Arra gondolok, hogy a legtöbb kérdéshez vagy problémához igyekszünk nyíltan hozzáállni. „Odaát” ez kicsit másképp működik. Ahhoz, hogy valakivel igazán szoros kapcsolatot alakítsunk ki, rengeteget kell dolgozni, ráadásul japán barátaink vagy nem értik, vagy nem akarják érteni a „burkolt célzásokat” annak ellenére, hogy nyelvük udvariasabb kontextusai csupán ilyesmikből állnak.

Az egyetemi oktatás szájbarágós, és ki kell hogy ábrándítsam a legtöbb embert: ha valaki nem ül le magától és tanul egyedül, az egyetemen nem fogják ostorral csapkodni a hátát a haladás érdekében.
Az önálló problémamegoldóképesség sincs magasfokon: ha nincs leírva, hogy „A” probléma esetén „B” a teendő, akkor időtlen időkig várhatunk a megoldásra, és ha a "B" teendő netán mégis előállna, még akkor sem biztos, hogy mindenki nyitottan fogadja azt.

Az orvosi ellátás bár nagyon precíz, iszonyatosan drága. A rendszer még a japánok számára is kissé átláthatatlan. Ha európai személyről van szó, akkor pedig pláne. Szerencsétlenségemre sikerült olyannyira lebetegednem az érkezésem utáni második hónapban, hogy több mint fél éven át hetente kontrollra kellett járnom. Ekkor természetesen az európaiaktól való ódzkodás legmagasabb fokát is megtapasztalhattam, illetve azt, hogyan lehet egy kezelést az európai módihoz képest legalább százszorosan megbonyolítani.

Kijutott a „metrón állós amerikai lányról beszélgetős” esetekből is jó pár. Nem egyszer beszéltek mellettem nagyobb kupacokban, gondolván én nem értem őket. Azt sikerült mindig kisütniük, hogy mennyire szép, szőke a hajam, vagy hogy biztos az Egyesült Államokból érkeztem, mert ugye más ország, ahol kaukázusi emberek élnek nem létezik!

Volt, amikor csendben tűrtem, volt, amikor előtört a „magyarságom” és egy rövid japán megjegyzést odaböfögve leszálltam a metróról. De volt olyan is, hogy lefotóztak, és volt olyan is, hogy egyszerűen odébb akartak tolni. Aztán előfordultak furcsán fintorgó öreg hölgyek, vagy éppen bután vihogó középiskolás lányok.

Mondanom sem kell, minél többen voltunk együtt, a minket körülvevő csodálkozás annál inkább fokozódott. Főleg ha azt hallották, hogy japánul beszélünk valakivel, vagy épp japánul olvasunk valamit a metrón.

Kár, hogy nemcsak vendég vagy

A kendos hierarchiában is sokkal nehezebben találja meg az ember a helyét, ha tudják róla, hogy egy évig fogja „zavarni a köreiket”. No és ott van ugye a klíma, illetve ami az én esetemben különös problémát okozott: a különféle bogarak. Szóval nem egyszerű úgy álomra hajtani a fejed, hogy az ajtó alatt bármikor bemászhat egy mukade, ami ha megcsíp, és nem kapsz elég hamar ellátást, akkor neked harangoztak. Nyilván felerősíti a bogarakkal kapcsolatos negatív érzéseimet, hogy rettenetesen félek tőlük, de most komolyan: ki akar 6-7 centis repülő csótányok között élni?

Egyébként egészen odáig nem is érzékeltem bántóan zavarónak az európai és a kinti lét közötti különbségeket, amíg a kint tartózkodásom kilencedik hónapjában haza nem jöttem a 2012-es Kendo Világbajnokságra. Újra láttam a családomat, a barátaimat, újra megéltem a már megszokott habitust, majd elmentem Olaszországba, találkoztam a többi európai kendossal, akiket évről évre látok minden versenyen és közülük sokan nagyon jó barátaim, majd ezek után ismét visszamenni Japánba, valószínűleg felnagyított és erősen eltorzított mindent.

Az a két hét, amit akkor Európában töltöttem egyértelművé tette számomra, hogy nekem a saját kultúrkörömre van szükségem a mindennapokban. Lehetséges, hogy ha a VB után nem három hónapot töltök el kint, hanem még egy évet, akkor máshogy gondolom most, mert megszokom a helyzetet – ismét. De mostani fejjel, a megélt tapasztalatok alapján azt gondolom, hogy bár zseniális volt a kint eltöltött évem, sokszor hiányzik is az a közeg, ahol éltem, mégsem bírnám ott elképzelni a felnőtt létet.

Egyetemen tanulni, ösztöndíjból élni és azért dolgozni, mert „tetszik a munka” sajnos nem ugyanaz, mint az az ÉLET, amit Japánban kényszerszerűen élnem kellene. Láttam, mennyit dolgozik az „apám”, Kibe mester. Gyakorlatilag minden nap reggeltől estig – nem kis stressznek kitéve, ráadásul nem is óriási pénzekért. Annak ellenére, hogy az Osaka Kendo Szövetség főtitkára és 7. danos kendo mester, nem volt ideje még arra se, hogy heti egyszer elmenjen edzésre. Én nem akarom így élni az életem.

Persze ezek az én tapasztalataim és az én habitusomhoz mért információk. Ettől még Japán egy csodálatos ország marad, és számtalan dolgot kaptam ettől az országtól, de azt hiszem, én maradok inkább a jó öreg európai kultúrkörnél.

Czimbalmos Mercédesz, Mushin Kendo, a magyar válogatott tagja

A spanyolországi Gandiában rendeztek nagy nemzetközi versenyt, melyen 10 országból 140 induló vett részt. Háromfős csapat- és egyéni versenyt is rendeztek.

A magyar A csapatba Babos Gábor (SZJKK), Váradi Ábel (MJKK), Dubi Sándor (SZJKK), a B csapatba Szegőfi Ákos (Budapest Főnix), Tóth Balázs (Szeged Kendo), Dubi Attila (SZJKK) került.

A finálét éppen a két magyar gárda vívta, amit a „fiatalok", vagyis a B csapat nyert meg.

Az egyéni küzdelmek során Dubi Attila első, testvére, Sándor harmadik lett. Attila nagyon erőteljes és koncentrált vívással tudott nyerni, a döntőben egy korábbi spanyol válogatottat, az elődöntőben egy volt francia válogatottat vert meg. Mindketten voltak már Európa-bajnokok.

A versenyt egy kétnapos edzőtábor előzte meg, amit Eiga Naoki 8 danos mester vezetett, s aki világ- és japán bajnok is volt.

„Ez is volt az egyik fő ok, amiért kimentünk erre az eseményre. A másik, hogy gyakoroljunk a meglehetősen furcsa spanyol stílus ellen. A csapat jól végrehajtotta a feladatokat és elértük a kitűzött célunkat. Jól zártuk az évet, most a jól megérdemelt karácsonyi pihenő következik, ránk fér a pihenés. Januártól ismét az edzéseké a főszerep" – foglalta össze röviden az élményeit Dubi Sándor.

Forrás: kisalfold.hu

Még aikidot gyakoroltam, és az edzésen mindig megjelentek olyan buzgómócsingok, akik az aikido rendkívüliségét hirdették, keresték. Az edzőnk, Bakó Gábor, aki nem szerette, ha senseinek hívták, nem szerette az üres formaságokat, annyit mondott az egyik über alles aikido gyereknek: "Amit mi keresünk az edzések során, azt bármilyen sportágban meg lehet találni. Nem kell ehhez hajlongani a tatmin, japánul számolni. Ez mind csak külsőség. Emberré kell válni és annak is kell maradni, és az meg úgyis bent történik meg. Abban én sokat nem tudok segíteni."

Álljon itt ez a videó, amely sok mindenről beszél. Szóval merjél emberré válni, merjél gyengéd lenni.