kendo

A Tisza Kupa különleges hangulatú, jellegzetesen „barátkozós” csapatverseny. A hangsúly nem a klubok vagy nemzetek közötti vetélkedésen van. A verseny utáni másnap(os) reggeli keiko éppen ezért a „Hősök Edzése” nevet kapta, ahol az igazán elhivatottak nemcsak egymással, de a macskajajjal is komoly közdelmben állnak.

Szegeden egyfajta „hagyomány” a szokatlan összetételű csapatok indulása, a szervezők megengedik - és örömmel nézik -, ha különféle nemzetiségű és eltérő klubban gyakorló emberek állnak össze csapattá. Ez nem más magyar versenyre nem jellemző. A Hungária Kupán az indulók jellemzően komolyabban veszik hovatartozásukat, az Országos Csapatbajnokságon meg ugye kötelező saját klubunk színeiben indulni. 

Egy másik különlegesség, hogy nem csupán a helyezést elérteknek, illetve a legjobb küzdőszellemű versenyző kap díjat, hanem a legjobb névvel induló csapat is. (Mivel a Főnix éveken keresztül következetesen nem választott vicces nevet - egyes információk szerint több csapat, egymástól függetlenül szerette volna jelentkezését Főnix „A” néven leadni. ) Ezek az apró változtatások összességében egy nagyon jó hangulatú, vicces versenyt eredményeznek, amely a vívások végeztével valahogy gigászi italozásba torkollik. A másnap(os) reggeli keiko éppen ezért a „Hősök Edzése” nevet kapta, ahol az igazán elhivatottak a macskajaj ellenére is összegyűlhetnek vívni.

A versenyen a Főnixesek visszatérő vendégek, idén egész nagy számban, kilenc fővel léptünk pályára. A Főnix „A” szerepelt legjobban, a Gasparin Szabolcs, Korbély László és Lukács Marcell alkotta csapat egészen a döntőig menetelt, bár már a poolban is kemény csapatokkal kerültek szembe: az MJKK „A” csapatát, és egy szerb kendokákból álló tapasztalt, senior csapatot is sikerült felülmúlniuk, a döntőben végül a szerb Makoto Kendo Klub és a Kaishin Kendo Klub versenyzőiből álló csapattól kaptak ki 2:1 arányban. 

A többieknek sem volt oka szégyenkezni, a tavaly összeállt női kendósainkból álló csapatunk (Horváth Orsolya, Fodor Ági, Laukó Zsófi) kíváló vívásokat produkálva a legjobb nyolc közé jutott, Horváth Orsolya teljesítményét pedig a bírók „Fighting Spirit” különdíjjal jutalmazták. Az Aranyossy Árpád, Horváth Gábor és Tonel Tadic alkotta hármas erős küzdőszellemet  mutatva szintén kijutott a poolból, a második poolkörből azonban már nem sikerült a kijutás az egyenes kieséses rendszerbe. 

Bár az idei Tisza Kupán sajnos a szokottnál kevesebben vettek részt, így is 17 csapat indult el 51 versenyzővel. A verseny ugyanakkor tökéletesen megfelelt a tapasztalatlanabb versenyzőinknek, hogy az edzésen elsajátított technikákat és magabiztosságukat kipróbálják éles szituációkban.

A következő nemzetközi verseny, amely kifejezetten a kezdő és utánpótlást segítő verseny a Sakura Kupa. A Kupáról hamaraosan írunk.

Fotó és szöveg: Szegőfi Ákos

Anyagi okokból elképzelhető, hogy nem tud részt venni a berlini Európa-bajnokságon a magyar válogatott. Bő két hét van arra, hogy a legutóbbi kontinenstornán két-két aranyat és bronzot, valamint egy ezüstöt szerzett csapat összeszedje a szükséges pénzösszeget.

Áprilisban Berlinben rendezik a kendó Európa-bajnokságot, melyen a magyarok cím védőként indulhatnának, hiszen két évvel ezelőtt a férficsapat aranyérmes lett, egyéniben a győrzámolyi Szigetközi JKK versenyzője, Dubi Sándor első, klubtársa, Babos Gábor harma dik lett, Dubi Attila – Sándor testvére – a legjobb küzdőnek járó díjat kapta meg.

A hölgyek sem sokkal ma radtak el a fiúktól, hiszen a csapat második, Bővíz Marina pedig harmadik lett. Az már csak a ráadás, hogy a férfiválogatott tavaly a világ bajnokságon sporttörténelmi sikert elérve állhatott a dobogó legalsó fokára.

Hogy most mégis veszélyben az EB-szereplés, az nem formahanyatlásra vagy más szakmai okokra vezethető vissza, hanem a „piszkos" anyagiakra. Jelen helyzetben ugyanis több mint egymillió forint hiányzik ahhoz, hogy a szűk keret – hat férfi-, öt női versenyző és két edző – kiutazhasson, s a korábbi eredményekhez méltó módon küzdhessen Németországban.

Dubi Sándor, aki most is jó eséllyel pályázhat egyéniben is
egy jó helyezésre, utolsó segély kiáltásként fordult lapunkhoz:

„Tudni kell, hogy eddig is kellett pénzt áldoznunk azért, hogy versenyezhessünk, ám a német szervezők olyannyira megemelték a nevezési díjakat, hogy ezt a magyar szövetséggel közösen sem tudjuk vállalni. Eddig száz euró volt az EB-re személyenként az összeg, ám most két száznyolcvanat, azaz majdnem a háromszorosát kellene kifizetnünk. Ehhez jön még hozzá az utazás, a szállás és az étkezés, mely a lehető legátlagosabb szinten is még egyszer akkora összeg. Összesen mintegy két millió-kétszázezer forintról van szó, melynek felét tudná a hazai szövetség állni, a másikat nekünk kellene összeszedni. Az idő rövid, mert február közepéig ki kell fizetni a nevezési díjat. Nagyjából ennek a hónapnak a végén látnunk kell, van-e reális esély az indulásra, vagyis alig két hetünk maradt támogatókat találni."

Hogy nem egyedi problémá ról van szó, azt mutatja, hogy hat ország – Spanyolország, Portugália, Macedónia, Csehország, Szlovákia és Málta – már jelezte, ezt a kontinenstornát kihagyja, s kérdéses a románok részvétele.

„Lehet azt mondani, hogy nem ők a sportág krémje, de valahol komolytalanná válik egy Európa-bajnokság, ha a nemzetek sorra lépnek vissza. Megmondom őszintén, furcsálljuk, hogy az európai szövetség sem tesz semmit, pedig már korábban lehetett arról hallani, hogy mire készülnek a német szervezők. Először nem is hittük el, csak rémhírnek gondoltuk, sajnos ebből a múlt hétvégén valóság lett. Pedig több ország is összefogott, hogy jobb belátásra bírja a né meteket, ezek szerint mindhiába" – tette hozzá Dubi Sándor, aki nagyon szomorúan venné tudomásul, ha esélyük sem lenne a címvédésre.

„Nem elsősorban magunk miatt lennék csalódott, mert ez legfőképpen a fiatalokról, a közvetlen utánpótlásról szól, akik becsületesen dolgoznak az edzéseken, s igazán megér demelnék az EB-részvételt, de erre jelen állás szerint minimális esélyük van" – mondta vé gezetül Dubi Sándor, aki a sandordubi@gmail.com e-mail címen várja az esetleges támogatók jelentkezését.

Forrás: kisalfold.hu

Fotók: Szegőfi Ákos

Akik régóta űznek harcművészetet, pontosan tudják, sokan vannak szájkaratésok, szájkendósok. Ők azok, akik ugyan edzésre nagyon ritkán járnak, de a budóról, a keleti filózófiáról a szamurájság lényegéről elképesztően sokat tudnak beszélni. 

A magyar származású dr.Stephen Robert Nagy ennek pont az ellenkezője. A hong kongi Chinese University-n budo és a japán kultúra oktatásával foglalkozik, de emellett mind kendoban, mind aikidoban és iaidoban is mély, gyakorlati tapasztalata van.

A Budapest Főnix Kendo és Iaido Klub idén másodszor látta vendégül Stephent. Az interaktív előadáson a budo fejlédését mutatta be Stephen, és az előadás után természetesen ji-geiko következett. Az interjút az előadás után készítettük.

Milyen emberré formálódom azon gondolatok által, amelyek a kendó gyakorlása után születnek meg bennem? Azokban a csendes percekben, amikor próbálom megérteni a dojon kívül, hogy mit miért csinálok, min kell változtatnom, és mindezt hogyan fogom véghezvinni.

Molnár Eszter újabb bejegyzése

Amikor ilyesmin töprengek, akarva akaratlanul párhuzamot vonok az életem és a kendóm között. Vannak tulajdonságok, amelyek nyilvánvalóvá válnak a vívás gyakorlása közben, így egyértelmű visszajelzést kaphatok magamról. Olykor félelmetes és egyben lenyűgöző a szembesítés.

Végül is a legfontosabb kérdés az, hogy mit ad nekem a kendó? Egy különleges szemléletmódot, amely által jobban megérthetem, megélhetem az életem.

A megfelelő pillanat kivárása

Hányszor szembesülünk az életben azzal a ténnyel, hogy nem a legmegfelelőbb pillanatban reagáltunk dolgokra. Elkapkodtunk avagy későn hoztunk meg fontos döntéseket. Világunk azt sugallja, hogy azonnal szerezzük meg, amire vágyunk. A reklámok, a felgyosult életritmus mind ezt közvetítik. De tapasztalhatjuk, hogy az életben nagyon is sok múlik az időzítésen. Tudunk-e türelmesek maradni akár éles szituációkban is? Ez nem azt jelenti, hogy nem tesz semmit az ember addig, amíg el nem jön a pillanat a cselekvésre, hanem gyűjti az energiát, az információkat, figyel és "megfigyel", koncentrál, hogy minnél biztosabb legyen az eredmény. Ezt is gyakoroljuk vívás közben, hogy valóban a megfelelő időben, helyzetben képesek legyünk bevinni az ipon értékű találatot.

Valóban részese legyek a történéseknek

Folyamatosan gyakorolhatom, hogyan összpontosítsak úgy az ellenfélre, hogy közben ne a saját gondolataim tartsanak fogságban. A kendó által megtanulhatok cselekvővé válni, valóban lehetőségem van arra, hogy megértsem, jobb előítéletek nélkül megtapasztalni, milyen az, amikor "üres tudattal" csak egyszerűen jelen vagyok a küzdelemben. A másikra figyelve engedem, hogy a megérzéseim és az ellenfél által adott válaszreakciók felismeréséből létrejöjjön az a közeg, amiben a velem szembenállót "megfejthetem".

Elfogadni mások véleményét

A vívások után megköszönjük a gyakorlást az ellenfeleinknek és várjuk a visszajelzést, ami elengedhetetlen a fejlődéshez. A fő feladat ilyenkor az, mennyire vagyunk képesek elfogadni és befogadni azt, amit hallunk magunkról. Ez a legtöbbször nagyon nehéz, különösen akkor, ha az ember igyekszik változni, az eredmény azonban várat magára.

És akár mekkora közhely is: a legfájdalmasabb kritikából lehet a legjobban épülni. Ugyanis ez gyakran arról szól, hogy olyan gyengeségünkre mutat rá a partnerünk, amelyet lehet, hogy még magunk sem ismertünk fel, vagy, ami még ennél is rosszabb, tudunk róla, de nem akarjuk beismerni magunknak. Ha azonban ezeken a hibákon, hiányosségokon kezdünk el dolgozni, hatalmasat léphetünk előre.

Alázat és bizalom

Mindehez viszont alázat kell és bizalom a másikkal szemben. Nyilván az életben nem mindig segítő szándékkal kapunk visszajelzéseket. Ez nem rajtunk múlik, az viszont igen, hogyan reagálunk ezekre. Ha tisztában vagyunk azzal, hogy csak hozzáállás kérdése az, hogyan raktározzuk el mások megnyilvánulásait, akkor még a nem éppen nekünk tetsző módon "csomagolt" észrevételeket is végül a javunkra fordíthatjuk. Mivel szerencsére különbözőek vagyunk, különböző reakciókat váltunk ki egymásból. Van, aki könnyebben kiismer minket, más kevésbé, valakinek izgalmas, inspiráló a személyiségünk, másnak idegesítő. Éppen ezért jó dolog minél többféle emberrel vívni, találkozni, mert így megmérettethetünk, kit hogyan tudunk kezelni.

Az élet felismerések sokaságát tartogatja számunkra. Ha tesszük a dolgunkat, figyelünk mások reakcióira, hogy kiből mit váltunk ki, egyre jobban tisztába jövünk önmagunkkal. Körvonalazódnak azok a dolgok, hogy miben kell még változtunk, illetve mik az erősségeink.

Mindannyian más-más fizikai és mentális adottságokkal rendelkezünk. Van, aki hamarabb felismeri a helyezteket, és tud rá reagálni, van, akinek több idő kell, hogy merjen cselekedni. Van, aki vakmerő, van, aki biztonsági játékos, és van, aki bizonytalan. De vannak alaptulajdonságok, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy valóban élvezni tudjuk a kendozást, a vívást, az életet. Ha nem is rendelkezünk még ezekkel megfelelő mértékben, lehetőségünk van kifejleszteni magunkban a kendó gyakorlása által. 

Bátorság

Felállni a másikkal szemben,önmagunkat vállalva, annak ellenére, hogy tudjuk, sebezhetők vagyunk. Nem hátrálunk meg, még akkor sem, amikor nem az történik, amit szerettünk volna.

Elszántság

Újra és újra erőt venni magunkon, hogy kezünkbe vegyük az irányítást. Utolsó pillanatig kitartani, hinni, hogy képesek vagyunk a harcban győzni és végül győztesként vagy olykor vesztesként, de emelt fővel távozni, mert amit tudtunk, azt megtettük. 

Összegzésül: a kendó egy különleges kommunikáció, amely gyakorlása közben szavak nélkül megismered a veled szemben álló embert és általa önmagadat.

Mostanában csöndben voltunk, de most újra szólunk.

A kendós társadalomban állandó kérdés, mi a szerepe a versenynek, az edzésnek, hogyan kapcsolódnak össze, hogyan egészítik ki egymást? Az elfogadott álláspont szerint a verseny csak egy kis szakasza a kendó gyakorlásának. Azonban ezt az állítást mindig azok súlykolják, akik már nem versenyeznek, vagy valódi versenyeredményekre nem számíthatnak. Ebben a bejegyzésünkben, bloggerünk, Szegőfi Ákos, a Budapest Főnix Kendo és Iaido Klub 20 éves versenyzőjének álláspontját olvashatjuk, aki már bemutatta itt, hogy milyen egy verseny belülről.

Muszáj versenyzőnek lennem? Kell-e vajon versenyeznem ahhoz, hogy jó kendós lehessek? Az baj, ha úgy állok hozzá a kendóhoz, hogy nem akarok versenyezni, esetleg túl öreg vagyok, nem bírom a stresszt és az egész dolog számomra inkább rekreáció és kikapcsolódás, mint „versenysport”? ezek állandó kérdések.

A kendóban nyilvánvalóan semmi sem „muszáj”. Lehet anélkül kendózni, hogy versenyre járnánk, lehet edzeni „pusztán” az edzésért, és  persze az edzésmunkát lehet egy fontos versenynek alárendelni. Én azonban úgy tapasztaltam: a versenyzés rendkívül megkönnyítheti a dolgunkat, már amennyiben kendónk fejlesztése és a kendo mélyebb megértése valóban a célunk.

A jó versenyző jellemzően pragmatikus ember. Tisztában van azzal, a kendóban bőven akadnak elsőre homályos jelentésű kifejezések (pl. mozdulatlan elme, a test seme-je stb.), aztán azt is tudja, hogy a sikerhez kísérleteznie és tanulnia kell. Az elméletet, darabjaira kell szedni, értelmezni, és ha kell, mindezt több százszor végre kell hajtani. A lábmunkától a vágástechnikán keresztül egészen az ellenfélre kifejtendő nyomásig mindent át kell ültetni a gyakorlatba. Ha a versenyen valami nem működik, akkor pedig változtatni kell, és hiába volt a szépen kidolgozott elmélet, újra kell kezdeni mindent.

Természetesen a sorozatos tesztelés során a tanár szerepe és felelőssége is nagyon fontos, hiszen ő az, aki valóban rálát tanítványa fejlődésére, és annak versenyen tapasztalt érzései alapján változtat és halad tovább a munkában. A jó tanár a versenyzővel együtt dolgozik a sikerért, meg tudja mondani, mire van szükség, ha valami nem működött. Ő látja azt, hogy hol kellene változtatni, illetve mit lehetne tovább erősíteni.

A versenyzők tehát nem csak azért lehetnek gyorsabban és könnyebben jó kendósok, mert mondjuk fiatalabbak, gyorsabbak és többet edzenek, hanem azért is, mert sok „elméletüket” és módszerüket tették próbára és, ha kellett, dobták el. Az idők során sok tanár és rengeteg versenyző különböző felfogásával és stílusával találkoztak, mire megtalálták azt a formát és azokat a technikákat, ami a saját temperamentumukhoz és testükhöz legjobban illik.

Mindez nagyon jól hangzik, és azt gondolhatnánk, hogy ez csak örömteli munka. Azonban ennek a „kísérletnek” a legijesztőbb eleme, hogy nem pusztán magunkat tesszük próbára, hanem esetenként az egész kendóról vallott felfogásunkat is, amely akár évszázadok tradicionális kendó szemléletével megy szembe. Ha a siker érdekében a hagyományról kell máshogy gondolkodni, és ráadásul körülöttünk azt senki sem kérdőjelezi meg (az okokra most nem térnék ki), akkor szellemiség kérdésében nagyon magányosnak érzi magát a versenyző.

Hogyan mérhetjük le tudásunkat?

A visszacsatolás legegyszerűbb, minden edzésen elérhető verziója a jigeiko vagy szabadvívás. Aztán lehet vizsgákon fokozatokat szerezni, azonban szerintem legfontosabb a verseny, illetve a versenyszituáció. Azokat az új technikákat, amelyeket a kihon edzés során megismerünk és gyakorlunk, először a jigeikoban próbáljuk ki. A bökkenő azonban az, hogy ennek effektíve nincs tétje.  Ezekben a szituációkban nincs vesztenivalónk, csak kísérletezgetünk. Persze közben figyeljük az erősebb ellenfeleinket, hogyan kezelnek bizonyos helyzeteket, milyen attitűddel kezdenek bele a vívásba és változtatják azt, ha kell (ez az ú.n. mitori-geiko).

Az igazi megmérettetés azonban mégiscsak az, amikor mindezt stresszhelyzetben kell végrehajtani. Nyilván nem az a tét, hogy élünk vagy meghalunk, csupán annyi, hogy kiesünk a versenyből vagy megyünk tovább. A versenyen kevesebb dolgot vállal az ember, kevesebb nehéz technikával próbálkozik, nem megy bele olyan szituációba, amelyben nem biztos teljesen.

Akkor most meg kell kérdeznünk: melyik is a valós tudásunk? Az, amit egy felszabadult, tét nélküli szabadvíváson produkálunk, vagy amit egy versenyen mutatunk, ahol a továbbjutás a cél? Az ideális nyilván az lenne, ha a kettő semmiben sem különbözne egymástól.

Én úgy vélem, valódi tudásunkat és természetünket akkor mutatjuk meg, ha stresszhelyzetben vagyunk. Ha tényleg van rajtunk nyomás, és végrehajtjuk a technikáinkat és kiváló attitűdöt mutatunk, akkor a verseny, mint indikátor azt jelzi, hogy a mind a felfogásunk, mind az edzésmunkánk megfelelő. Ha viszont kendónk és magabiztosságunk összeomlik, a technikák nem sikerülnek, akkor vagy az edzéssel, vagy a felfogással nem stimmel valami.

Mire jó a versenytapasztalat?

Amennyiben csak klubunk edzéseire járunk le, pár vívás alatt tökéletesen hozzá lehet szokni edzőpartnereinkhez, ami bizonyos tekintetben nyilván erősíti a kendónkat, de a hibákat is könnyebben eltakarja. Ezért elengedhetetlen a „vérfrissítés”, azaz elmenni és kipróbálni magunkat egy teljesen ismeretlen ellenféllel szemben. Számomra a legizgalmasabb és legkiélezettebb dolog ismeretlen kendóssal vívni egy versenyen. Ekkor három-négy perc alatt kell „megfejteni” az ellenfelünket, és akkor eldől, vajon működnek-e a vívásról alkotott koncepcióink. Képesek vagyunk-e a saját bejáratott ritmusunkon változtatni? Ilyenkor valóban kiderül, képesek vagyunk-e stratégiát kidolgozni, képesek vagyunk-e kialakítani egy szituációt a tökéletes vágásra? Ezek a kérdések kendónk szempontjából nagyon lényegesek.

Mindezeken felül teljesen új technikai megoldásokat is lehet tanulni, amelyeket aztán saját klubunkba visszahozva a klubtársainkat is segíthetjük, az ő szemléletmódukat is tágíthatjuk saját tapasztalataink révén. Ezen a vonalon elindulva a versenyzés jóval messzebbre mutat, mint saját technikánk és attitűdünk fejlesztése.

Ha a dojonk közegét olyan térnek fogjuk fel, ahol a harcművészet iránt elkötelezett emberek edzenek együtt és kölcsönösen segítik egymást, a versenyzés nem pusztán lehetőség, hanem egyenesen kötelesség. Túlzásnak hangzik, pedig messze nem az.

A versenyeken, főleg külföldi versenyeinken (meg a szemináriumokon is) szerzett tapasztalataink friss levegőként áramlanak be a klubba, az ott tanultakat, legyen az edzésmódszer, technika, vagy csupán egy rövid gyakorlat, ami segít jobban rávilágítani egyes részletekre, óriási segítséget jelent a velünk együtt edző és fejlődni akaró társainknak. Ha egy versenyről sikertelenül érünk haza, elgondolkodhatunk az edzés változtatásának lehetőségein (persze tanárainkkal együtt). Így, az én olvasatomban legalábbis, a verseny és az edzés duplán összekapcsolódik: nem csak az edzés szolgálja a versenyen való jó szereplést, hanem a versenyen felszedett tapasztalatok is segítik az edzés fejlesztését.

Kendós network

A versenyzésnek van egy másik, ma talán kissé mellőzött apsektusa: a nemzetközi kendós barátság. Talán furcsa, de nekem személy szerint a kendós eseményeken keresztüli barátságok és ismeretségek kialakítása ugyanolyan fontos, mint maga a kendo. Igyekszem ezt nem úgy felfogni, mint a kendo egy kellemes „melléktermékét”. Én nem aszerint barátkozom, hogy ki milyen jó kendós, ez számomra teljesen mindegy, mivel minden kendós ugyanazt szereti csinálni, amit én.

A lényeg, legalábbis szerintem, a társasági élet összekapcsolása a kendóval, mivel ezen keresztül válhat a kendo elengedhetetlen és feltétlen részévé az életemnek. Hogy miért? Mert ha barátaim és a környezetem, akikkel szorosabb kapcsolatban állok mind érdekeltek a kendoban, az engem is átsegít a nehézségeken, olyan rosszabb periódusokon, amikor esetleg nem érzem magam képesnek további erőbefektetésre. Ha a társaságom egyik fő összekötő eleme a kendo, nem engedhetem meg magamnak, hogy abbahagyjam, hiszen akkor a társaimat is elveszítem, kihullok abból a közegből, ami eddig meghatározta az életem. Az új, határokon átnyúló barátságok megkötésére pedig mi is lehetne alkalmasabb, mint egy verseny?

És persze az is elég jó érzés, hogy akármerre vetődöm a nagyvilágban, egy kendós barátnál szinte mindenhol lesz egy szabad ágy, száradó kotékkal az ablakban. És jó érzés az is, hogy engem is bármikor hívhatnak a világ minden tájáról: „Nem tudsz egy jó helyet Budapesten? És a válasz evidens:

- Dehogynem, gyertek hozzám.