kendo

A juniorok és a hölgyek versenye pörgött le pénteken.

Mi magyarok mindkét kategória csapatversenyében 3. helyet szereztünk.

Junior csapat tagjai:

Le Hoag An, Komjáti Krisztián, Szemán Bence

A magyar hölgyek is csapatban szerezték meg az előkelő harmadik helyet.

A csapat tagjai:

Bővíz Marina, Czimbalmos Mercédesz, Kocsis Barbara, Molnár Eszter, Tallós Zsófia, edzők: Abe Tetsushi, Sípos Aranka

További képeket az EB-ről itt találtok.

További összefoglalókat a Magyar Kendo, Iaido és Jodo Szövetség honlapján találtok, illetve az Európa Bajnokság hivatalos oldalán.

Ebben a posztban a csak döntőket gyűjtöttük egybe. A versenyről előző posztukban olvashattok.

A kendó művelésének sok hozadéka van az életünkben, még ha nem is vagyunk sokszor ennek tudatában. Valójában a kendó olyan értékeket hordoz, amelyek jobbá teszik az embert. Michel Guentleur-t (7. dan renshi) francia kendó szövetseg bírói bizottsaganak elnökát, a Meaux Kendo Club vezetőjét, a 20. Budapest Sakura Kendo Kupa díszvendégét kérdeztük.

- Mikor találkozott először a kendóval?

Mintha tegnap lett volna! Claude Hamot úr, aki épp a leendő judo-tanárok képzésén vett részt, Guy Roland barátomat kérte meg, hogy dojojának keretein belül hozzon létre kendó tagozatot, ugyanis japánból egy kendó oktató érkezett hozzá. Végül négyen jöttünk össze, és 1972-ben részt vettünk az első kendó foglalkozáson, amit a 4. danos Kenichi Yoshimura sensei tartott.

- Mit jelent az Ön számára a kendo?

Igazi szenvedélyt. Ha a judo az első kapcsolatom a japán harcművészettel, a kendo az igazi megvilágosodás számomra. A kendó nekem a boldogságot, megosztható boldogságot jelenti. Kendózni ugyanis öröm, mert találkozásokat tesz lehetővé, új barátokat szerezek általa, és megkülönböztetés nélkül utat nyit mások felé, így merem állítani, hogy a kendó egyetemes. Az edzés pedig állandó felfedezés, ahol az ember tökéletesíti technikáját, és ezáltal jobban megérti Japánt, a kendo forrását, és annak tradicionális, illetve modern aspektusait. 

- Egyesek szerint ön az európai kendó „doyenje”. Hallotta már Ön is ezt a becenevet? 

- Nem, nem hallottam és nem is vagyok az. A kendo európai útja Angliában indult. Franciaországba csak az 1950-es években érkezett. Igaz, az 1970-es években az európai kendó nem volt túl fejlett. Az első világbajno5kság, amelyen részt vettem, az 1976-os Milton Keynes-i volt. Magam 1979-ben kezdtem kendot tanítani és a szövetségem működése iránt érdeklődni. 1983-ban részt vettem az Európai Technikai Bizottság munkájában. Talán ez okokból gondolják többen, hogy régóta űzöm már a kendót.

- Elégedett-e az európai kendós utánpótlással?

- Nyilvánvalóan nem. Nem lehetünk elégedettek a kendo európai fejlődésével, és ez alól természetesen Franciaország sem kivétel. Az Európai Szövetségnek (EKF) a fejlődést elősegítő politikát kell folytatnia. Manapság Európában azt látjuk, hogy a klubok dinamikusabbak, mint a szövetségek. Mindettől függetlenül joggal gondolhatjuk, hogy a 40 éve történt kezdet óta többen kellene lennünk, mint ahányan jelenleg vagyunk. Azonban több szempontból feltethető ez a kérdés: a kendó vajon nem az emberi lét kiteljesedését szolgálja? Vajon mi vagyunk a felelősek ennek elmaradásáért?

- Milyen nehézségeket kell egy kezdőnek leküzdenie, ha kendózni akar? 

A kendo művelése mindenki számára elérhető: legyen kicsi, nagy, sovány, kövér, fiatal vagy kevésbé fiatal, férfi vagy nő. Nem kell különleges fizikai adottságokkal rendelkezni. Bármilyen életkorban elkezdhető és az egész élet során folytatható. A kendo fejleszti a koncentrációt, a határozottságot, a légzést és olyan morális értékeket, mint a tisztelet, testvériség, udvariasság. Persze az első lépések nem ennyire fennköltek. Az első nehézség az, hogy találjunk lakhelyönkhöz közeli dojot, és az edzések időpontja is megfelelő legyen. A kezedetkor tudatosítani kell, hogy a tanulás hosszú lesz és a fejlődést nehéz lesz felismerni. A magasabb életkor lassíthatja a fejlődést, de a nehézségek mindenki számára ugyanazok. A kendó alapjai könnyen elsajátíthatóak, talán a kiai-t leszámítva. Az oktató feladata, hogy jól elmagyarázza a kezdőnek mindezt. De az oktató kvalitása és a dojo jó légköre az, amely átsegíti az kezdőket a nehézségeken.

Csernovszky Zoltán

A Budapest Főnix Kendo és Iaido Klub idén 20. alkalommal rendezi meg a Budapest Főnix Sakura Kupát. Ez a verseny lehetőséget biztosít a közép-haladó kendókáknak, hogy az eddig megszerzett tudásukat azonos szintűekkel mérhessék össze. Reméljük, a tavalyi versenyhez hasonlóan sok versenyzőre számíthatunk.

Idén Oroszorrszágból, Szolvákiából, Romániából, Horvátországból, Szerbiából jelentkeztek csapatok. 

A verseny díszvendége: Michel Guentleur (Franciaország) 7. dan renshi

Ez a videó a tavalyi versenyről készült, és jól betájolja, hogy kiknek is szól igazán ez a verseny.

További infromációk és jelentkezési lap innen tölthető le.

Hogy milyen japánokkal kardozni? Tegnap óta keresem a pontos hasonlatot, de még mindig nincs meg. Mert persze olyan, mint első alkalommal ülni egy Subaru volánjánál. Tudod, melyik a gázpedál, hogy hol van a váltó, aztán amikor elindul, akkor nem értesz semmit. Csak abban vagy biztos, hogy az előzést nem kell meggondolni - mindig sikerül. 

A tokiói Kokushikan Egyetem kendós hallgatói, pontosabban egy kisebb csoportjuk járt Magyarországon a múlt héten. Több dojot (edzőterem) látogattak meg, és vívtak az ott sportolókkal. Múlt pénteken, és most kedden voltak a Főnixben, és mutattak be szenzációs kendót, és tanácsokat is adtak a gyakorlás közben. Folyamatosan.

Addig, amíg eszembe nem jut a japánokkal vívni olyan, mint mondat befejezése, némi kitérő. A kendóban, miként más küzdősportokban vannak tudásszintek. A legmagasabb szint a kilenc dan, ezt - mily meglepő - a nyolcadik dan elérése után, gyakorlatilag egy életmű elismeréseként adományozzák. A kendó, és ebben különbözik a többi japán vagy keleti származású sporttól, nem használ jelzéseket a tudásszint felismerhetőségére. Nincsenek eltérő színű és csíkozású övek. Azt hogy valaki milyen szinten áll, az a vívásából derül ki, jobbára az első pillanatban: ahogy megáll, ahogy felemeli a kardját, ahogy lép, sőt, ahogy nem lép, csak áll mozdulatlanul. A japán egyetemistákat kísérő Ota Masataka sensei nyolc danos. Hihetetlen volt őt vívni látni Budapesten, mert persze ő is részt vett az edzésen, az edzésben. A kendóban támadás előtt aprókat csúsztat az ember a lábával, hogy az ellenfél ne ismerje fel, hogy milyen vágásra, milyen mozdulatsorra készül. A keikogi, a kendósok nadrágja is ezért takarja, fedi el a lábfejet, ezzel is kiismerhetetlenné teszi a vívó szándékát. A nyolc danos mester pedig semmi mást nem csinált, csak beállt támadópozícióba - nem csúsztatta a lábfejét előre és hátra, nem oldalazott, csak beállt. Aztán egy mozdulattal hárította az őt támadó vágását, vagy vágta meg őt egy minimális mozgású támadásban. Egy csoda volt, amit művelt. Az alábbi videóban egyébként látható egy ilyen mozdulatsor, 05:38-nál.

Ebből a videóból az is kiderül, hogy a japán egyetem hallgatói pontosan ugyanazokat a gyakorlatokat csinálják, amiket mi a Marczibányi téren. A különbség a mennyiségben rejtezik: ők naponta csinálják azt, amit mi hetente kétszer művelni szeretnénk heti kétszer, másfél-másfél órában, azt. Van reggel egy edzésük, és egy késő délután, mindez négy éven keresztül. Az a kérdés megválaszolatlan, hogy ha mi is ennyit gyakorolnánk, eljutnánk-e azokra a szintekre, melyeken ezek a diákok-, akikből később Japánban testnevelő tanárok lesznek -, vannak.

A keddi edzés kezdetén ők is a páncéljaikba bújtak, futottak a bemelegítésnél, be-beszóltak egymásnak, és egyikük öt lépésenként olyan durván csapta oda a jobb talpát fumikomizva a padlóhoz (támadó mozgás, jobb lábbal kitör a vívó, elrugaszkodva, tolva a csípőt és a testet a ballal, majd rögtön utána rántva az elrugaszkodó lábat, közben fejre vágva), hogy csak úgy zengett a tornaterem.

Utána mi a magyarok sorba és csoportokba álltunk, a japánok pedig előbb bemutatták a végzendő gyakorlatot, majd a sorokkal szembe állva várták és fogadták a támadásokat. Kemények és fegyelmezettek voltak, de a páncélon keresztül is átjött a segítés szándéka: akit kellett, kedvesen figyelmeztettek a hibájára, és megmutatták, hogy miként lehet azt helyesen elvégezni. Persze, én sem úsztam meg. Kartartás, és a men-vágás kiaié-ja miatt figyelmeztetettek. Felfokozott ritmusú edzés volt: a gyakorlat után mindenki tepert a legrövidebb sorhoz, hogy minél előbb újra vívhasson. Ömlött rólam a víz az edzés végére.

Ebből talán kiderül, hogy milyen japánokkal kardozni. Fantasztikus a tudásuk, hihetetlen könnyed a mozgásuk, de persze japánok ízig-vérig: a magyar kísérőnek legalább négy géppel kellett ugyanazt a csoportképet elkészíteni, nyilván többen is akarták, hogy nekik is meglegyen.

A japán küldöttség persze jött ment az országban. Egyhetes ittlétük alatt négy vidéki klubot is felkerestek, nyilván ott is kardoztak egy kicsit a magyarokkal. Ha ez nem is helyettesítheti a naponként kétszeri edzésüket, erőnlét fenntartására nyilván elég volt.
Japánokkal vívni olyan, mint ajándékot kapni. Ne ragozzuk túl. Na, jó, de mégis: ritka ajándékot kapni.

További képek Czifrik Balázstól itt.