kendo

Mielőtt még belecsapnék a lecsóba, néhány fontosabb információval alapoznám meg az írásom, hisz’ talán sokan nem tudják, hogy mi is van Los Angelesben a pálmafákon, a tengerparton, no meg a számtalan Jesúson és burriton kívül.

Nos, hatalmas ázsiai közösségek és rengeteg kendós. Többféle nemzet és etnikum kendokái edzenek együtt nap mint nap abban a körülbelül 40 dojóban – bizony ám, nem elgépelés – amelyek errefelé találhatók. Talán sokan nem is tudjátok, hogy az amerikai válogatott gyakorlatilag összes tagja Kaliforniában edz, és ők voltak az első olyan csapat, akik a 2006-os világbajnokságon legyőzte az azóta is verhetetlen japán válogatottat.

Szóval ebben a közegben töltöttem el egy egész hónapot Németi Attilával, a japán válogatottat verő amerikai kendó csapat felkészítő edzőjével. Attila edzésterve alapján gyakoroltam naponta kétszer.

Senkit nem fogok azzal fárasztani, hogy miből álltak az edzések, de annyit elmondok: nem voltak egyszerűek. Soha nem gondoltam, hogy a Kokushikan Egyetemen eltöltött 3 hónap után, vagy az Oszaka Egyetemen eltöltött egy év után létezik még olyan hely a testemen, ahol nem éreztem izomlázat. Mondanom sem kell – tévedtem.

Mindezek ellenére most mégsem erről szeretnék írni, hanem arról, ami még a fizikai megpróbáltatásoknál is sokkal nagyobb kihívást jelentett: hogyan tisztultak a fejemben a kendóról alkotott kaotikus elképzeléseim. Persze a teljes rend még nagyon messze van, mert 23 évnyi rossz beidegződések kitörlésére sajnos nem elég egy hónap – arra viszont igen, hogy megmutassa az utat, amin haladni kell addig, amíg el nem érjük a célunkat.

Akik ismernek, tudják, hogy mennyire lobbanékony a természetem és hogy mennyire nehezemre esik kontrollálnom bizonyos cselekedeteimet, vagy éppen a gondolataimat. Ez természetesen a kendómra is nagyon nagy hatással van – jelen esetben nem a poztívumokra gondolok.

Németi Attila felügyelete alatt folytatott edzések alkalmával, illetve az előttük és utánuk folytatott beszélgetések során sikerült rájönnöm arra, hogy a számtalan technikai hiányosságom mellett a pszichológiai problémák legnagyobb visszatartó erők a saját fejlődésemben. Attila nem varázsol, nem keverget bájitalokat üstökben, hogy aztán megitassa őket a kendósokkal, azok pedig nem lesznek hirtelen olyanok, mint Asterix és Obelix. Egész egyszerűen minden létező technikai, pszichológiai, pedagógiai, fiziológiai, edzéselméleti információt összegyűjt, kielemzi őket és mindent alapul véve keres megoldást a felmerülő problémákra.

Az én esetemben is rájött arra, hogy a technikai és erőnléti hiányosságok mellett a fejemben lévő „katyvasz” a legnagyobb visszahúzó erő. Persze erre önmagában nem volt nehéz rájönni, csakhogy ő nem csupán erre mutatott rá. Megmutatta az utat, amely a káosz felszámolásához vezethet. Tudni azt, hogy kinél mi a megoldás, és hogy azt milyen pedagógiával kell kiszedni az egyes emberekből… nos, ez egy művészet.

Hála a „kozmopolita” életformámnak és az élet által kapott lehetőségeimnek, számtalanszor nyílt lehetőségem arra, hogy más országokban kendózhassak, és mivel sok külföldi kendós barátom és ismerősöm van, olykor-olykor bennfentes információkra is szert tudtam tenni. Az eddigi otthoni tapasztalataim, a Japánban, Kibe mestertől tanultak és az itt látottak tükrében minél többet gondolkodom az európai vagy épp a hazai kendón, annál inkább azt érzem, hogy néha igenis szükség van a változtatásra. Arra, hogy új módszereket tanuljunk, hogy új perspektívákból szemléljük a körülöttünk lévő világot.

Ha csak a saját példámból indulok ki, vagy abból, hogy mindig akkor fejlődött a legjobban a kendóm, amikor új közegbe kerültem és új kihívásokat kaptam, azt kell gondolnom, hogy egy közösség esetében is hasonlóan működhet ez a dolog. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ha valami fejleszt minket, akkor egy idő után dobjuk a kukába, és fogjunk bele valami újba, hanem azt, hogy éreznünk kell, hogy mikor tapogatózunk a sötétben, egy helyben toporogva és mikor látjuk azt az utat, amely kivisz minket a fényre.

Életünk során sem arra törekszünk, hogy egy kényelmes helyen megpihenve minden az ölünkbe hulljon, akkor a shiaijon miért várnánk arra, hogy az ellenfél a shinaink alá szaladjon? Ha valami érezhetően nem működőképes, vagy nem elég hatékony, akkor miért ne mernénk változtatni és új dolgokat kipróbálni? Ha adott eredményekkel rendelkezünk, és azt gondoljuk, tovább már nem juthatunk, akkor mi akadályoz meg minket abban, hogy belefogjunk valami újba, hátha az még jobban fog fejleszteni minket, mint az eddigiek?

Az egy helyben való „tötymörgésnél” bármi hasznosabb. Ha nem nyitunk új kapukat, és nem ismerünk meg új közegeket, elveket, látásmódokat, minden óriási fejlődésnek indul körülöttünk, mi pedig Don Quijote módjára vívjuk majd szélmalomharcunkat a rég idejétmúlt felfogásunk és rendszerünk kellős közepén. Előbb vagy utóbb pedig minden meglepetésként fog érni minket, és ha elgondolkodunk azon, hogy a kendo – akárhogy is nézem – egy életre-halálra való küzdelmet testesít meg, akkor viszonylag könnyű rájönnünk arra, hogy a meglepetés akkora lesz, amekkora svunggal egy éles katana hasítaná át a fejünket, ha épp az Edo-korban harcolnánk az igazi szamurájok módjára.

Tíz év kendo, három Japán út és a ki tudja hány külföldi kendós utazás ellenére voltak olyan dolgok, amelyek bár a fejemben voltak, hallottam róluk, de valahogy mégsem ragadtak meg, vagy nem tudtam úgy elgondolkodni rajtuk, hogy azokból érdembeli fejlődés is származzék. Ilyen például az, hogy milyen, amikor gyakorlatilag meghalsz egy edzésen vagy épp egy egyszerű gyakorlat során. Persze nem fizikai értelemben, hanem fejben. Nem azért, mert túl nehéz lenne a feladat, hanem azért mert az agyad azt akarja elhitetni a testeddel, hogy nem megy. Folyamatosan az pörög a fejedben, hogy „nem jó, kényelmetlen, fáj, nem bírom…” – holott ha nem gondolkodsz, csak teszed a dolgod, mert tudod, mi a célod és sikerül legyőzni a szellemi korlátaidat, rájössz arra, hogy nem is olyan bonyolult, és – bár nem megy tökéletesen – nem kivitelezhetetlen.

Esetemben ez néha különösen nagy problémát jelentett, hiszen 23 év alatt igyekeztem mindenben ok-okozati összefüggéseket keresni és minden helyzetet stabil lábakra támasztva megoldani. Remélhetőleg most mindenkinek bevillan, hogy „de hát a kendóban gondolkodni kell!”. Igen ám, de ekkor megjelenik az első hatalmas paradoxon, ami kicsit „Mátyás királyos hoztam is meg nem is mesévé” teszi ezt az egészet. Gondolkodni kell, de ott a „mushin”… gondolkodni nem kell, de ott a „fudoushin”. Akkor most mit is kell tennem?

Ez volt az a pont, ami az évek során rendszeresen mentális csapdákba kergetett. Arra a konklúzióra jutottam, hogy gondolkodni kell azon, hogyan fejlesztheted magad, hogy mi az a mód, amivel a leggyorsabban tudsz szintet lépni. Gondolkodni kell, amikor egy másik ember vagy az ellenfeled vívását elemzed. Gondolkodni kell, amikor összeállítod a csapatod sorrendjét egy versenyen, és gondolkodni kell akkor, amikor edzőként egy másik ember fejlesztésén munkálkodsz.

Amikor viszont arról van szó, hogy a fizikailag megterhelő gyakorlatokat végzed, vagy annyiszor gyakorolsz egy technikát, hogy már úgy érzed,  shinai nélkül, gumikacsával is meg tudnád csinálni, akkor nincs helye a gondolkodásnak. Hogy miért nincs? Mert a gondolkodás egyből bekapcsolja majd azt a bizonyos relét a fejedben, ami leadja az infót a testednek, hogy „fiam, te bizony piszkosul elfáradtál” – és abban a pillanatban, hogy az agyad elektromos aktivitása beindul, és az információk végigsuhannak a testeden, nemes egyszerűséggel véged van. Mert ettől a ponttól kezdve minden egyes porcikád az ellen fog majd küzdeni, hogy véghezvidd a célod. Ebből gondolom mindenki számára kiderült már, hogy nem minden edzést sikerült széles mosollyal, énekelve végigcsinálnom.

Nem egyszer egész egyszerűen bőgtem, vagy épp elkapott a hisztéria, annyira eluralkodott rajtam az agyam. Sokat kellett viaskodnom magammal, és nem mindig láttam az út végét. Szerencsére Németi Attila ilyenkor helyre rakott, és minden kihívás teljesítésekor bebizonyította azt, hogy ahogy az amerikai válogatottnak is sikerült legyőznie a japánokat, kemény edzésekkel bárki elérheti a céljait. Minden ilyen alkalom kicsit olyan volt, mintha meghalt volna bennem valami. Mintha valami, ami eddig a tudatomat szennyezte, hirtelen egy könnycsepp formájában megtisztította azt.

Csak példaként megemlíteném, hogy azt a bizonyos edzést, amiről azt gondoltam, hogy lehetetlen végigcsinálni, és ami ellen egyszerre küzdöttek az izmaim, az agyam és a lelkem, két nappal később, minden probléma nélkül megcsináltam. Nem azért, mert az eltelt 48 óra alatt megettem egy halom spenótot és feléledtem, mint Popeye, hanem azért, mert leültem Attilával beszélni és ő megadta azokat az instrukciókat, amelyekkel újfent rendet tehettem a fejemben.

Azt gondolom, hogy a Los Angelesben töltött egy hónap rengeteg tanulsággal bírt számomra technikai, erőnléti és elméleti kérdéseket illetően. Talán végre megértem azt, amit már Kibe mester is próbált nekem magyarázni: a fejlődés csak akkor érhető el, ha a fizikumunkat, lelkünket és a szellemünket is egyformán fejlesztjük. Azt hiszem, az én szellemi fejlődésem legnagyobb gátja az volt, hogy mindig valamiféle lexikális tudás növelésére törekedtem, de a dolgok lélektani hátterére egyáltalán nem fektettem hangsúlyt.

Mint a legtöbb európai kendós, abba a hibába estem, hogy valamiféle „Kendo Biblia” alapján akartam fejlődni, de arra nem gondoltam, hogy ahogy minden változik körülöttem és ahogy egyre több technikai újítás és eszköz jelenik meg az élet minden területén, úgy a kendo edzéseken is érdemes néha kevésbé ortodox módszerekkel próbálkozni. Kicsit olyan ez, mint a heliocentrikus világkép elfogadtatása. Végül is Galileit is megtámadta a katolikus egyház a kopernikuszi tanok miatt. Ennek ellenére ma, csaknem 400 évvel később mindenki elismeri, hogy a világmindenség középpontjában nem a Föld áll…

Minket a kevésbé ortodox edzések gyakorlása miatt nem fog megtámadni a katolikus egyház, úgyhogy csak azt tudom tanácsolni minden kendósnak – és igazából minden „nemkendósnak” is: merjetek változtatni és minden lehetőséget megragadni, hiszen mindent alaposan elemezve, pontos célokat kitűzve, jó tervezéssel és alapos megfontolásokkal nem nyúlhattok mellé!

Czimbalmos Mercédesz

Ezen a hétvégén lesz az Amerikai Kendo Bajnokság (All US Kendo Championships), amely minden egyes amerikai kendo szervezetet, szövetséget érint. Az Egyesült Államokban ez a legnagyobb és legrangosabb kendo esemény, ahol minden amerikai kendo szövetség képviselteti magát.

A bajnokságot háromévenként, mindig a kendo világbajnokságot megelőző évben rendezi meg az Amerikai Kendo Szövetség. A tét óriási: az amerikai szövetség ugyanis itt választja ki a válogatott keretet az elkövetkezendő világbajnokságra. A keretet már évek óta elsősorban a Kalifornia ezen belül is a Dél-Kalifornia dominálja. A hétvégi bajnokság azért is érdekes lesz, hogy ezúttal sikerül-e más régiónak is beleszólni a versenybe.

Érdekesség az európai kendo szövetségekhez képest, hogy az Egyesült Államokban rengeteg kisebb-nagyobb szövetség létezik, és ezek ernyőszervezete az Amerikai Kendo Szövetség. A kendo klubok valójában a regionális szövetségek tagjai. Az óriási távolságok miatt ugyanis szinte kivitelezhetetlen, hogy a rengeteg kis klubot egy szervezet fogja össze, így alakult ki ez sokszínűség. Előfordul az is, hogy egy régión beül két szövetség is működik (pl. SCKO – Southern California Kendo Organization és SCKF – Sothern California Kendo Federation).

Az Amerikai Kendo Bajnokságra mindenki nagyon komolyan készül, mert az egyéni teljesítményeken felül minden versenyző a saját szövetségét is képviseli. A verseny hangulata is igen érdekes: a japán fegyelmezettség ötvöződik az amerikai lazább mentalitással.

Az Egyesült Államokban hagyományosan két erős régió van a keleti és a nyugati part. Itt találhatók a legerősebb kendo klubok a nagyszámú japán és koreai bevándorlóknak köszönhetően. A régiók között nagyon nagy a rivalizálás és ez a versenyen is szembetűnő.

Mindezek ellenére sok amerikai, aki ismeri az európai kendos viszonyokat, „irigykedve” tekint a mi Európa-bajnokságunkra, hogy nekünk évente lehetőségünk van számos nemzet legjobbjaival versenyezni. Ebben a tekintetben mindenképpen sokkal izgalmasabb a kendo Európa-bajnokság, azonban ne felejtsük el, hogy Amerika sokkal szorosabb kötelékkel csatlakozik a japán és koreai kendohoz. Egyrészről a kendo oktatás is korábban indult az Egyesült Államokban a japán bevándorlók révén, másrészről Nyugat- Európában ugyan találunk nagy létszámú japán közösségeket, akik nem csak cégük képviselőiként élnek a kontinensen, de Kelet- és Közép-Európában ez még nem jellemző.

Magyarként a versenyen

2005-ben abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy egy autóipari beszállító expat-jaként éltem Michigan államban, ahol edzettem és oktattam mint vendégtanár a Michigani Állami Egyetemen (Michigan State University). Hétvégenként Detroitba is ellátogattam egy japán iskolába, ahol Tagawa senseinél (akkor még 7. dan, de ma már 8. dan-ra sikeresen levizsgázott) edzettem. Rajta keresztül kaptam meghívást, hogy részt vehetek az Amerikai Kendo Bajnokságon.

Erre a versenyre „utcáról” nem lehet bejutni, éppen ezért a Magyar Kendo Szövetségből hivatalosan meghívtak három versenyzőt, hogy képviselje Magyarországot e rangos eseményen. Ebben a megtiszteltetésben addig csak Kanadának és Brazíliának volt része.

Sajnos az anyagi lehetőségek nem engedték meg, hogy magyar versenyzők ki tudjanak utazni, ezért csak egyedül indultam a versenyen. Természetesen a vendég kendosok külön kategóriában versenyeztek, ez volt az úgynevezett „Goodwill Category”. Ebben, minden zöld kártyával rendelkező szövetségi tag indulhatott, így volt jó pár amerikai válogatott is ebben a kategóriában.

Én magam egy kisebb magyar delegációval érkeztem a versenyre, és a magyar céges kollégák becsülettel szurkoltak, hogy minél jobb eredményt érjek el. Nagy örömömre egészen a döntőig sikerült eljutnom, ahol az akkori nito-s (két kardos) amerikai válogatott taggal, Itokazu-val kerültem össze. Hosszú vívás után a hosszabbításban egy ipponnal maradtam alul.

Természetesen a második hely miatt egyáltalán nem voltam elkeseredve, annak pedig különösen örültem, hogy Európából minket magyarokat hívtak meg elsőként az Amerikai Kendo Bajnokságra, és méltóképpen képviselhettem Magyarországot.

Bárány Tibor

Amikor nem kendos ismerőseimnek újságoltam, hogy miért nem érek rá szombaton egész nap, jellemzően ezt a választ kaptam, hogy „Ti nem vagytok normálisak! Kétszer öt órát utaztok két edzés miatt, és még csak a tengerpartot sem látjátok, ráadásul még fizettek is érte!?”.

Nem vitatom, teljesen érthető a nézőpontjuk, mi több még igazuk is lehet, a klubból viszont tizenöten úgy gondoltuk, hogy nincs – és milyen jól tettük! Valójában a samobori kendósoktól kapott a Budapest Főnix Kendo Klub meghívást hat másik dojóval egyetemben. (Kendo Klub Rijeka, Kendo Klub Zagreb, Kendo Klub Agatsu, Kendo Dojo Ouka, Klub Maribor, Shubukan Kendo & Iaido klub). A samoboriak rövid edzőtábort szerveztek, ugyanis a klubjuk idén ünnepli fennállásuk 10-ik évfordulóját.  Nekünk nem is kellett több, tizenöten beültünk egy kisbuszba és hajnali fél ötkor neki vágtunk annak a négyszázegynéhány kilométernek, amelynek nagyobbik részét a szerencsések átaludták.

Sem az út, sem a társaság nem volt rémes, de a hajnali kettő és fél három közötti ébredés mindenkit meggyűrt egy kicsit, másképpen viszont esélyünk sem lett volna leérni Samoborba a 11.00 órás első edzésre. Az úton minden a legnagyobb rendben volt, a horvát határőr egyetlen szóval, teljesen „vétlenül” foglalta össze az utunkat. Tört angolsággal megkérdezte, a kisbuszban mindannyian magyarok vagyunk-e, csak annyit vágott rá, hogy „dzsenyijál!”. Bár nem tudok horvátul, az ilyesfajta nyugtázások nem szoktak rosszat jelenteni...

Az érkezéskor feltűnt, hogy sok magyar dojo szó nélkül elfogadná az ottani sportcsarnokot edzőteremnek. A parketta kifogástalan, a terem nagy, a levegő friss, és annak ellenére is jó idő volt, hogy kint tombolt a nyár eleje.

Az utazásnak azonban nem a parketta volt a legnagyobb előnye. Kis csapatunk tagjainak tudásszintje nagyon eltérő volt. Az edzéseket Bárány Tibor, klubunk 7. danos elnöke tartotta (ez volt egyébként az apropó, aminek a meghívást köszönhettük), többen közülünk már versenyeznek, és néhányan karrierjük első, második, jigeikojára készültek, vagy még arra sem, mert páncéluk sem volt.

Nekünk kezdő páncélosoknak – mivel boguban mindenki egyforma, és senkire nincs ráírva, hogy mikor fogott először shinait a kezébe – egy új dojo, a sok ismeretlen ember komoly kihívást jelentett. Nagyon érdekes tapasztalat volt egy új légkör az új partnerekkel, de ez ugyanúgy igaz azokra is, akik már bőven versenyeznek, hiszen ők sem minden nap kapnak egy szeletet egy másik kendos kultúrából.

Olyanokkal vívhattak, akikkel évente csak néhány alkalommal, nemzetközi versenyeken találkoznak. Mindannyian olyanokkal edzhettünk és vívhattunk, akik tőlünk különböző úton tanultak, tanulnak kendozni. Nyilván mindenki mást és mást szűrt le az első szűk, és a második bő két órából, de hazafelé abban egyetértettünk, hogy mindenki jó élményekkel gazdagodva érkezik meg. Az ilyen lehetőségeket, mindig ki kell használni, mert sosem lehet tudni, mit tanulunk belőle, legyünk akármilyen régóta hakamában vagy boguban.

Horváth András

Erdélyi Gábor (kendo renshi 6. dan), a győri Arrabona Kendo Klub vezetőedzője a frankfurti Tengu Kupa után lejegyezett gondolatait olvashtjátok.

Az elmúlt hétvégén idén hatodik alkalommal hívtak meg a frankfurti Tengu Kupára. A Tengu Kupa Németország egyik jelentős és nagy versenye, amelyet a frankfurti Katana Kendo Klub szervez és rendez. Idén 16 országból 254 fő nevezett az egyéni versenyre, míg a csapatversenyen 47 indult, és számos ország a nemzeti kendo válogatottal érkezik a Tengu Kupára.

A szombat esti közös kerti partin beszélgettem a mesterekkel, a versenyzőkkel és a bírókkal. Szinte mindenki megkérdezte, hogy a magyarok miért nem járnak más európai versenyekre? Miért csak az Európa-bajnokságokon vesznek részt? Miért nem jönnek velük versenyezni?

Sajnos nem tudom erre a választ, és rendkívül zavarni kezdett, hogy nem tudom megmondani, miért. A repülőn azonban volt időm töprengeni a kérdésen, miért is jó az, ha a kendos elutazik másik dojoba, vagy más országba kendozni?

Japánban, a nagy taglétszámú dojokban, edzőtermekben, jók a feltételek, mert nagy a taglétszám, és egy közeli edzőteremben pedig számos különböző stílusú kendóssal találkozhatunk, gyakorolhatunk, vívhatunk együtt. Ennek ellenére a japán kendokák közül is sokan utaznak, látogatnak el más dojokba gyakorolni.

Itthon a csekély taglétszámú klubokban más a helyzet. Sokszor már előre tudjuk, hogy csapattársunk hogyan reagál vívásunkra, hiszen ismerjük és kiismertük egymást. Ahhoz pedig, hogy ne megszokásból vívjunk, szükség van arra, hogy másokkal is gyakoroljunk. Ezért is fontos, hogy néha elutazzunk más dojokba, hogy tanulhassunk magasabb fokozatú mesterektől. Ilyen kiváló lehetőségek az edzőtáborok, a versenyek, illetve a versenyek utáni vívások is.

A módszer persze nem ismeretlen, a kendo kialakulásának történelmekor, régi szamurájok is alkalmazták a tanulásnak ezt a módját. Ezt hívják Musha Shugyo-nak. Az Edo korra (1603-1868) tehető a kialakulása, amikor a különböző harcművészetet gyakorlók utazgattak körbe az országukban, hogy fejlesszék technikájukat, felkészültségüket.

Tehát nem fér kétség ahhoz, hogy fontosak az edzőtáborok, az olyan edzőtáborok, ahol nem csak a saját klubunk tagjai vesznek részt, hanem más klubok tagjai is. Igazán szerencsések pedig akkor lehetünk, ezek a táborok nemzetköziek. Ezért csodálkozom azon, hogy sokan nem élnek ezekkel a lehetőségekkel!

Sajnos Magyarországon is találkoztam pár olyan, magát kendotanárnak nevező kendossal, aki nem örül, ha a tanítványai mástól is meghallgatnak tanítást, holott ő is épp így fejlesztette kendo tudását. Alapvetően nem a mestereket, oktatókat sajnálom, hanem a “tanítványaikat” , hiszen pont tőlük vonják meg a kendo megismerésének számos lehetőségét.

Jobb esetben persze néhány hónap vagy év után a tanítvány rájön erre a hibára, rossz esetben abbahagyja a kendot. Nem azt szeretném ezzel mondani, hogy a mester ne tanítsa a saját nézőpontjait, hanem csak azt, engedje, hogy a tanítványai is nyitott szemmel járhassanak a világban és megtapasztalhassanak más stílust és másfajta vívást is. Mert ha ez a lehetőség kimarad a tanítvány életéből, akkor legkésőbb csak egy versenyen vagy kyu- danvizsgán lesz ilyen tapasztalatuk, és akkor már lehet, hogy késő lesz.

Az önző öncélú tanításnak ugyanis nincs semmi értelme, és nem is egyezik a budo filozófiájával és tradíciójával. A zárt tanítási rendszer profitorientált, versenyistálló jellemzi a hozzá állását: gyerünk, menjünk és győzzük le az ellenséges klubbot a saját titkos taktikánkkal…

Mindezek fényében azt sem értem, ha valaki elutazik egy versenyre, miért megy haza akkor, amikor kiesik a versenyből!? Miért nem nézi végig a versenyt, miért nem adja meg a tiszteletet a többieknek, akik még versenyben vannak, és miért nem adja meg a tiszteletet a győztesnek, és nem utolsó sorban miért nem akar tanulni a vívásokból és a verseny utáni ji geikoból!?

A verseny napját az ember úgyis arra szánja, hogy kendozzon. Vajon akkor is hazamennénk, ha továbbjutunk? Esetleg a döntő előtt hagynánk ott a versenyt, mert más a program? Kyu vagy Dan vizsgáról lelépnénk a vizsgagyakorlat bemutatása előtt, mondván sokan vannak és csak pár órával később tudunk vizsgázni? Ugye nem…

Aki igazán tudja, hogy ezek a vívások elengedhetetlenek a fejlődés szempontjából, azok ott maradnak és vívnak, tanulnak, fejlődnek. Ezen nézőpontok alapján szerintem egyetérthetünk abban, hogy fontos, hogy máshol is gyakoroljunk, kendozzunk.

Akkor miért is nem utazunk?

A pénz miatt? Igen, lehet mondani, hogy mindez drága mulatság, azonban erre is van megoldás. Többen kell összeállni, akár több klubból is, és akkor megfizethető az út. A Tengun Kupán, de szinte minden többnapos bajnokságon lehet a dojokban is aludni, tehát a költségek csökkenthetők. És hát legyünk őszinték, sokszor elköltünk többet másra is…

Nincs idő, nem tudok szabadságot kivenni… Na de senki sem tud?!

Nem utazunk, mert nincs tapasztalatunk nemzetközi szinten… Így nem is lesz. Aki komoly tapasztalatokat szeretne szerezni, annak utaznia kell! Szinte kötelező! És nem az élversenyzői szintre gondolok, hanem ha csak akár a kendonk minőségét akarjuk fejleszteni. És valljuk be ez a lényeg, a minőség fejlesztése.

Szerencsére azért találunk olyan klubot, aki áldoz erre, és elküldi tagjait külföldi eseményekre, de itthon nem ez a jellemző. A környező országok kendósai azonban már rájöttek, hogy utazni kell.

Régen a szakmák tanoncai is utaztak a világban, hogy tudásukat fejlesszék, és fejlődtek is, jó szakemberek lettek. Igaz nem vagyunk profi kendósok, nem ebből élünk, de ha komolyan szeretnénk ezzel foglalkozni, akkor tegyünk meg minden tőlünk telhetőt. Higgyétek el, megéri!

Remélem, elgondolkoztok ezen, és a jövőben sokszor találkozunk majd nem csak hazai, hanem külföldi kendós eseményeken is!

Erdélyi Gábor

Győrzámolyon, a Szigetközi Junior Kendó Klub (SZJKK) otthonában rendezte meg a Magyar Kendo, Iadio és Jodo Szövetség (MKSZ) a XXII. Kendo Országos Csapatbajnokságot (OCSB) június 7-én.

Jómagam csupán két éve kendozom és páncélos múltam pedig alig egy éves. Azt is tudnia kell a nyájas Olvasónak, hogy életemben ez volt a harmadik verseny, amelyen vívtam. Az alapokat a Budapest Főnix Kendo Klubban tanultam, de véglegesen Győrbe költözve az SZJKK-hoz mentem edzeni, és idén már az SZJKK tagjaként indultam a versenyeken. Hogy mindez miért fontos? Majd a végén kiderül…

Az OCSB elsősorban azért került Győrzámolyba, mert a klub idén ünnepelte fennállásának 25. évfordulóját. A magyar kendo történetében az SZJKK bátran nevezhető a legeredményesebb klubnak. Számos országos egyéni és csapatbajnok helyezést megszerző klubban a gerincet alkotó tagok Babos Gábor, Dubi Attila (edző), Dubi Sándor, Király Norbert a magyar válogatott alapemberei. Mindannyian Európa-bajnokok, mindannyian világbajnoki bronzérmesek, Dubi Sándor pedig kétszeres egyéni Európa-bajnok, a 2013-as Világ Küzdősportjainak Gáláján ezüstérmes. És akkor még nem is beszéltünk Kovács Kingáról vagy Király Barbaráról, aki ugyan még edz, de már nem versenyzik. A négyszeres egyéni Európa-bajnoki címével az európai kendo történetében Barbara egy új fejezetet nyitott.

A verseny megnyitóján Varga J. Attila, az SZJKK elnöke és alapítója mutatta be a klub történetét, és mesélte el, hogy az 1989-ben alakult klubban egy évig a gyerekek nem is láttak shinait, de még azután sem, hiszen a szülőket kérték meg, hogy faragjanak a lelkes srácoknak, lányoknak bokutót (katana alakú fakard).

A kis ünnepséget a nemzetközi hírű Rába Néptáncegyüttes zárta, és bizony-bizony én örülnék, ha suburi (ellenfél nélküli vágások gyakorlása) alatt csak feleannyira képes lennék tartani azt az együttmozgást klubtársaimmal, ahogy a fiúk és a lányok táncoltak.

De legyen ennyi az előjáték, és most lássuk a versenyt!

Az OCSB-re nyolc klubból kilenc csapat nevezett. Meg kell köszönünk a megjelent csapatoknak, hogy mind az országos versenyt, mind az SZJKK 25. évi jubileumát megtisztelték részvételükkel.

A vívások öt- és négyfős poolokban kezdődtek. Az elődöntőbe a Szegedi Kendo Klub, a Főnix csapata, az MJJK „A” és az SZJKK jutott be. Az MJJK a szegedieket, az SZJKK a Főnixet búcsúztatta. Nekem külön pikantériát adott az egészhez, hogy Kuffler Márton, volt klubtársam ellen vívhattam.

A döntőben nem egyszerűen, de az SZJKK diadalmaskodott és úgy érezhette a csapat, hogy minden összejött: 25 éves sikertörténet, ennek tiszteletére pedig hazai pályán szülők, barátok és támogatók előtt ismét az Szigetközi Junior Kendó Klub emelhette magasba a kupát.

Hogy megértsük, miért kellett a bejegyzés elején a rövid, kis személyes vallomás, tudni kell, a kendo csapat öt főből áll, de hét embert lehet maximum nevezni. Az SZJKK-ban én voltam a hatodik, azaz a csapat nélkülem pontosan ugyanannyit tudott, mint velem. Így azonban igazán megérthettem annak a viccnek a mélységét, amelyben az elefánt és a kisegér mennek át a hídon, és a kisegér egyszercsak odakiabál az elefántnak: - Hallod, elefánt, hogy’ dübörgünk!

Czifrik Balázs

fotó: Czifrik Eszter Lilla

További képeket itt találtok.

Eredmények:
1. SZJKK (Babos Gábor, Czifrik Balázs, Dubi Attila, Király Norbert, Schreiner Dávid, Terbe Patrik)
2. MJKK „A” (Bővíz Marina, Komjáti Krisztián, Komjáti Tamás, Vachter Ákos, Váradi Ábel)
3. Budapest Főnix Kendo Klub (Aranyossy Árpád, Csendes Sándor, Kuffler Márton, Laukó Zsófia, Raszler József, Suba Dániel)
3. Szegedi Kendo Egyesület (Gajdátsy Gábor, Karl Béla, Marik Tamás, Réder Attila, Seress Zoltán, Tóth Balázs