kendo

Bárány Tibor, a Budapest Főnix Kendo és Iaido Klub elnöke, vezetőedzője a 2013-as Kendo Európa-bajnokság után sikeres vizsgát tett, európai mércével is fiatalon (41 évesen), 7. dan fokozatra. A magyar kendo történetében ezt a magas fokozatot magyarként elsőként ő érte el.

- Természtesen a 7. dan midenképpen magas kendo fokozatnak számít, de mennyit változtat az értékén, hogy te összefüggően sohasem jártál Japánban, azaz kendo tudásod javarészét nem a kendo őshazájában sajátítottad el?

- Valóban nem töltöttem éveket, de sokszor jártam Japánban. Amit a kendoban elértem, az japán háttér nélkül nehezen sikerült volna. Már kezdetben, azaz gyerekkoromban Tsushima Kanji tanár úrtól, aki akkor a magyarországi Japán Nagykövetségen dolgozott, mint első titkár, kaptam az első instrukciókat. Aztán Abe Tetsushi (7. dan) is csatlakozott a Főnix klubhoz, aki szintén nagyon sokat tanított. Ugyan a munka nagyobb része valóban Európában történt, de a biztos és karakteres japán alapok nagyon fontosak voltak.

- Mit gondolsz, probléma az, hogy Magyarországon viszonylag kevés magas fokozatú kendós van, ráadásul az ország 15 klubjában szétszórva? 

- Én ezt máshogy látom. Az igaz, hogy kevés klub működik Magyarországon, viszont ennek ellenére sok a magas (5., 6. dan) fokozatúak száma. A kendo tanulási folyamata kezdetekben erősen a tanár-diák viszonyra épül, de egy idő után egyre inkább az önálló, mondhatjuk magányos munkára kerül a hangsúly. Mindenkinek magának kell megtalálni azokat az eszközöket, amelyekkel a saját fejlődését tudja segíteni. Lehet, hogy az ember ellátogat más klubok edzéseire, utazik külföldre, vagy csak egyszerűen tanácsokat kér. Tény, hogy mindez sok áldozattal jár, de ha összevetem a 20 évvel ezelőtti állapotokkal, akkor azt mondhatom, ma Magyarországon rengeteg eszköz, lehetőség szolgálja a magas szintű kendó tanulását.

- Hogyan építetted fel a felkészülés időszakát?

- Eredetileg már tavaly szerettem volna vizsgázni, de az elmúlt év végül is túl sűrű volt, hogy az alapos felkészülést beépítsem. Idén elsősorban a koncetrációra figyeltem, és arra törekedtem, hogy minél egyszerűbben és minél hatékonyabban tudjak vívni. Természetesen fizikai edzésre is fordítottam időt, és mivel a családom gyarapodott, nem kis áldozatot kívánt ez mindenkitől. Az edzésekre korábban érkeztem, medicinlabdáztam, az edzések során pedig a tanításba is beleépítettem azt a koncentrációt, amivel figyelek magamra is. A vívások során pedig a teljesen hibátlan ipponokra törekedtem. Gasparin Szabolcs (5. dan kendo), a Főnix Kendo Klub edzője, is sokat segített a felkészülésben, akivel minden edzésen tudtam vívni és egyszer sem kímélt.

- Nyilván az ember kivárja vizsgákhoz előírt időt (ahány danos az ember, annyi évet kell várni a következő vizsgára –szerk.), de ettől függetlenül honnan tudja az ember, hogy már felkészült a következő fokozatra?

- Tavaly például többek között ez a felkészültség-érzés is hiányzott. Idén azonban minden edzésen részt tudtam venni, így fizikailag és fejben is tudtam készülni. Nyílván így magabiztosabban vágtam a vizsgának, de ott és akkor fogalmam sem volt, hogy sikeresen fogok-e vizsgázni.

- Volt olyan pillanat, hogy érezted, most megvan vagy, hogy éppen, a fenébe, veszélybe került a sikeres vizsga?

- A meglepő az volt, hogy azzal a francia fiúval kerültem párba az első vívás során, akivel még versenyző koromban „gyilkoltuk” egymást az Európa-bajnokságokon. Most pedig úgy tudtuk egymást húzni, maximálisan mindent beleadva és egymást nem kímélve, de mégis segítve, hogy a vizsgánk a lehető legjobban sikerüljön. Mindettől függetlenül jó párszor éreztem, hogy valami jól sikerült, de sokszor éreztem azt is, lehetett volna jobban csinálni sok dolgot.

- A verseny kendós múltad segített?

- Az mindenképpen rengeteget jelentett, hogy gyerekként kezdtem kendózni. Ennek köszönhetően olyan dolgokat tudtam „előhúzni” a vizsga alatt, amelyek ösztönössé váltak. A mögöttem lévő versenytapasztalat pedig abban segített, hogyan lehet teljes koncentrációval jó ippont vágni úgy, hogy az ellenfélt teljes nyomás alatt tartsuk, és gyakorlatilag tehetetlenné tegyük. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy valaki versenyeredmények nélkül nem vizsgázhat sikeresen 7. danra, sőt.

- Mennyiben tért el ez a vizsga a korábbi vizsgáktól, ha eltért egyáltalán?

- Egyrészről sok mindenben eltért, másrészről pedig semmiben. A kendonak az az egyik szépsége, hogy a 7. dan vizsgán pontosan ugyanazt kérik, mint a többi fokozatvizsgán. Két ellenféllel kell vívni, és ha ez sikerül, akkor a kendo katákat kell bemutatni. A vizsgabizottság tagjainak egymástól függetlenül kell dönteniük, a 7-ik dan fokozat esetében 6 fős vizsgabizottság döntött. Mindezek ellenére igaz az is, hogy a 6. danos vizsgától nagyon sokban eltért. Olyan érettséget, felkészültséget kellett mutatni, ami nehezen mérhető. Tulajdonképpen szubjektív dolgokról beszélünk, amit a magasabb fokozatú mesterek tudnak csak megállapítani, hogy érettebb kendót, tudatosabb kendót, technikailag magasabb szintű kendot mutat-e be az ember, mint az alacsonyabb fokozaton állók. A vizsgán ez a legnehezebb faladat, hogy valójában nem legyőzni kell az ellenfelet, hanem be kell mutatni azt a kendót, amely egyrészről magában rejti az eddig tanultakat, másrészről képes megjeleníteni a kendó lényegét: az élethosszig tartó utat, fejlődést.

A berlini kendó Európa Bajnokság után Dubi Sándor 6. dan, míg Bárány Tibor, a Budapest Főnix és Kendo Klub elnöke és vezetőedzője 7. dan fokozatra tett le sikeres vizsgát. Gratulálunk, és bízunk benne, hogy tudásukat minél több embernek adhatják át.

Dubi Sándorról a fotó a tavalyi Novarrában rendezett világbajnokságon készült.

Hogyan lehet pörgőssé és igazi támodó szelleművé tenni egy kendóversenyt? A Főnix "róninja", Szegőfi Ákos, Innsbruckban járt.

Eredetileg nem volt tervbe véve hogy Innsbruckba is elmegyek versenyezni ezen az őszön, de a szerb verseny is az utolsó pillanatban dőlt el, így már igazán nem csodálkozom semmin. Egy nappal azután hogy lejárt a regisztráció határideje, Bárány Tibor, a Budapest Főnix Kendo Klub elnöke, vezetőedzője hívott telefonon, és elújságolta, hogy a horvátok egyik versenyzője (Borna Ban, aki Szerbiában második lett) lebetegedett, a helyét viszont már kifizették és minden el van intézve. Megkérdezték nem lenne-e valaki, aki beugrik... Így lettem „exchange player” – szépen kicserélték Borna nevét az enyémre, én pedig már mehettem is vonatjegyet venni.

Tehát a verseny: ha tömören akarom megfogalmazni, akkor annyit mondhatok, hogy nem nagy, viszont garantáltan megizzaszt. Volt alkalmam beszélni a verseny főszervezőjével, aki elmondta, hogyan alakították ki a szisztémát.

Tudniillik a „Bergiselschlacht” néven futó osztrák verseny egészen különleges pool-rendszerrel rendelkezik. A versenyzőket 8-9 fős csoportokba osztják, ezen belül zajlik le a szokásos körvívás, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a már poolból való kikerüléshez 7-8 vívás (!) szükséges. (Csak hogy érzékeltessem az arányokat, a 120 fős szerb versenyen 6, maximum 7 vívás volt a döntővel együtt).

Ahhoz hogy ez a rengeteg küzdelem gyorsan lemenjen, a meccsek mindössze két percesek. Külön nehezítés, hogy a pontozás során az ippon nélküli döntetlen egyenlő a vereséggel, mivel egyikért sem jár pont – vagyis a versenyző jobban jár azzal, ha kikap, viszont legalább vág egy ippont, mivel ez mindenképp pontot ér.

Mikor először szembesültem a furcsa szabályzattal, én sem értettem teljesen, mire is jó ez az egész, de aztán megkaptam a válaszaim, amik rendkívül felvilágosult versenyfelfogásról árulkodtak.

A Bergiselschlacht szervezői 2001 óta járnak versenyekre, és elhatározták, hogy minden tapasztalatot, amit a sok éven keresztül szereztek, beolvasztják egy versenybe. Felfigyeltek néhány kényelmetlen problémára, és jellegzetes osztrák alapossággal meg is szabadultak tőlük. Példának okáért előfordul, hogy egy kezdő versenyző több száz kilométert utazik egy külföldi versenyre, majd az azonnali egyenes kiesés rendszerében fél perc alatt kikap az ellenfelétől. Nem túl jó tapasztalat, de annál gyakoribb és rendkívül dühítő tud lenni – a tiroli kendósok ezért kiagyalták az óriáspoolok rendszerét, ahol egy gyengébb versenyzőnek is, aki egyébként a poolból sem jut ki, rengeteg lehetősége van vívni és tapasztalatokat szerezni. Senki sem megy keserű szájízzel haza, nem érzik, hogy kidobták az ablakon a pénzt és elvesztegették az időt, hiszen itt a csoportban is annyit vívtak, mint máshol egy egész nap alatt. Így az esetleges sikertelenség sem szegi kedvüket – elegáns megoldás nem igaz?

A kevés idő és az ipponközpontú pontozás pedig nem csupán a verseny lerövidítését szolgálja; a megnyitón külön kifejtették, hogy a versenyzőket ezzel a rendszerrel ipponra törekvő, offenzív kendóra akarják nevelni. Nos, ez maradéktalanul sikerült is.

A bírók elhelyezkedtek, a táblákra kiírták a neveket, és elkezdődtek a meccsek – azt hiszem nem túlzás a „daráló” kifejezést használni erre a poolrendszerre. Nincs idő pihenni, védekezni, vagy túl sokat okoskodni. Ha ki akarsz jutni a poolból akkor minden lehetőséget meg kell ragadni a pontok összeszedésére. Miután a poolokat lerendezték, a verseny már a megszokott módon folyt tovább: egyenes kiesés három perces meccsekkel, az elődöntő és a döntő négy, illetve öt perces. A horvát Tomislav Panduricot egy gyaku-doval legyőzve jutottam a döntőbe, ahol enchoban egy mennel kikaptam az osztrák válogatott Luca Prayertől.

Nem szóltam még semmit a bírókról, bár ez is érdekes pontja a Bergisenschlachtnak. Itt ugyanis a versenyzők a bírók, legalábbis 2. dan fölött mindenkit vártak bíráskodni, ha éppen nem vívott. Tény hogy ez nem túl versenyzőbarát rendszer, ugyanis mielőtt a csapatverseny napján túlestem volna az első vívásomon már harminc másikon bíráskodtam, és mivel senki nem akarja elrontani rossz bíráskodással a másik meccsét, ezért nagyon oda kellett figyelni. Így végül az ítéletekben sem volt hiba. Az egyetlen magasabb danos bírónk Dieter Hauck volt (az Európai Kendo Szövetség alelnöke), aki egyébként maga is elindult a versenyen, de fő feladatának a bírók koordinálását tekintette. Eredetileg a Bécsben tanító Kamemoto senseit (7.dan) is várták a versenyre, azonban ő éppen Japánban tartózkodott.

A csapatverseny szervezése már kevésbé volt drámai. A szisztéma: négy csapat alkot egy poolt, ebből kettő jut tovább, a csapatok öt fősek, nincs csere. Engem egy linzi csapatba raktak be, mivel ott akadt számomra hely. Mikor a második napon odamentem összeismerkedni velük, közölték hogy taisho-nak (csapatkapitány) akarnak berakni, amivel elég nagy meglepetést szereztek. Eddig versenyen egyszer vagy kétszer vívtam ötödikként, ez ugyanis az egyik legfelelősségteljesebb poszt, mivel alkalomadtán a csapat továbbjutása múlhat ezen a víváson.

Hozzászoktam hogy senpo-ként (első vívó) lépek pályára, ide általában a legfiatalabbakat szokták tenni, akik pörgős vívásukkal megteremtik a hangulatot a többi csapattag számára is. Erre számítottam most is, mivel csapattagjaim mind idősebbek voltam nálam. Szerencsére sikerült átállnom és kijutottunk a poolból. Egyszer ugyan hátratolták nekem a győzelmet, így annak érdekében, hogy elsőként jussunk ki vissza kellett mennem olasz ellenfelemmel egy ippon-shobu meccsre, amit sikerült megnyernem.

Az egyenes kiesésben és az elődöntőben két osztrák csapattal találkoztunk, az egyiket több válogatott tag is erősítette, és úgy alakult, hogy itt is vissza kellett mennem vívni a továbbjutásért. A döntőben ugyanez ismétlődött meg, az engem meghívó horvát csapatkapitánnyal kellett egy egypontos meccs keretében eldöntenünk, melyik csapat nyeri a 2012-es Bergiselschlachtot. Így történt meg az a furcsa eset, hogy az osztrákok egy magyarnak szurkoltak, azért hogy az osztrák csapat nyerhesse meg a versenyt.

Szerencsére nem volt harag, ha irónia akadt is: szegény horvátoknak sikerült ideszervezniük valakit, aki megfosztotta őket az áhított aranyéremtől... Kicsit kellemetlenül éreztem magam emiatt, de miután horvát barátaim örömmel gratuláltak és elismerték, hogy igen rossz taktikát választottak a döntőben (ami igaz is volt) már láttam, hogy nincs itt semmi baj. A díjkiosztó és a kötelező csapatfotó után a linziek a lelkemre kötötték, hogyha egyszer Linzbe vetődöm, feltétlen keressem meg őket, a horvátok pedig újabb kendós eseményre invitáltak.

Nem akarom feltétlenül a reklámot csinálni ennek a versenynek, de mindenképp érdemes elmenni rá, főleg kezdőbb, tapasztalatlan páncélosoknak. Sok vívás, versenytapasztalat, egyszerű, de nagyszerű szervezés, hófödte hegycsúcsok a terem ablakain túl. Innsbruck ugyanis az osztrák Alpok mélyén fekszik, egyszer szerveztek itt téli Olimpiát is. Ez azért fontos, mert az olimpiai faluban van a szállás és a terem is (ráadásul egy folyosóval összekötve, így nem kell szenvedni a kora reggeli indulással), mindez természetesen olimpiai színvonalú. A versenyszervezők mindenesetre nem ülnek a babérjaikon, a jövő évi Bergiselschlactra már le is foglalták a termet, és szívesen várják a jelentkezőket.

Még nyolc órát kellett várnom a vonatom indulásáig, így bőven volt időm mindenkitől személyesen elbúcsúzni. Elmentek a horvátok, olaszok, bécsiek, a linziek is éppen bepakoltak a kocsiba, mikor az egyikőjük odajött hozzám: „- Ezt direkt neked nyomtattuk ki tegnap. A magyarok és az osztrákok újra egy csapatban.” – mondta angolul, és szélesen vigyorogva odaadott egy papírlapot, rajta az Osztrák-Magyar Monarchia régi, egyesített címerével. Slusszpoénnak nem volt rossz.

Eredménytáblázat itt.

Szegőfi Ákos

(A szerző  egyéniben  2., csapatban első helyezést ért el. - szerk.)

A kendo (japán kardművészet) egész életen át tartó mozgáskultúrát, életformát jelent. Azonban, hogy ez ne csak egy üres, kill billes, jedis kényszerképzetekkel átitatott, önámító marketing szlogen legyen, tenni is kell. A Budapest Főnix Kendo és Iaido Klub a senior kendósoknak immár sokadik alkalommal rendezte meg a Momiji Nemzetközi Senior Kendo Kupát.

Az idei Momiji Nemzetközi Senior Kendo Kupa igazi sportünnep volt. De hogy értsük, miért is, röviden vissza kell tekintünk a magyar kendo eredményeire, történetére. A magyar kendo idén ünnepli megalakulásának 30. évfordulóját. A magyar kendo férfi válogatott a lehető legszebb ajándékkal kedveskedett: harmadik helyezést ért el az idei világbajnokságon. 

A világszintű teljesítmény eléréshez azonban az elmúlt 30 évre - sikerekkel és buktatókkal együtt - szükség volt. Szükség volt a kitartó, lelkes emberekre, az önkéntes munkában dolgozó vidéki és fővárosi edzőtermek kendósaira, edzőire, Abe Tetsushi szakmai igazgató és a válogatott vezetőjének kitartására, és szükség volt a megerősödő és egyre komolyabb nemzetközi rangot kiérdemlő hazai versenyekre. Ezek közé tartozik a Momiji Nemzetközi Senior Kendo Kupa, amely Közép-Kelet Európában kuriózum.

A kendóban persze relatív, ki számít seniornak. A Momiji Kupán két kategóriában, a 35-45 és a 45+-ban vívnak a versenyzők. A legidősebb versenyző ideén a 65 éves Aranyossy Árpád volt.
A 2012-es Momiji Kupán többek közt olyan többszörös válogatottak, Európa Bajnoki helyezettek vették fel ismét a páncélt, akik sokban hozzájárultak ahhoz mind versenyzőként, mind edzőként, mind klubvezetőként, hogy a magyar kendo a világ élvonalához tartozzon. A verseny külön pikantériáját pedig az adta, hogy a mérkőzések bírái többek közt a világbajnok harmadik helyezett férfi válogatott tagjaiból kerültek ki.

Momiji Kupa 2012 - Final B - Tráser Tamás vs. Kovács Ferenc

A versenyen a 2000-es évek nemzetközi és hazai vívások hangulatából kaptunk ízelítőt. A 35-45 éves korcsoportban Erdélyi Gábor (Arrabona Kendo Klub) és Bárány Tibor megállíthatatlanul jutottak el a döntőig, és a mérkőzés után Bárány Tibor, a Budapest Főnix Kendo klub vezetője vehette át a kupát.

Momiji Kupa 2012 - Final A - Bárány Tibor vs. Erdélyi Gábor

Abe Tetsushi szakmai igazgató, a magyar válogatott szövetségi kapitánya, kiemelte, öröm volt látnia, hogy mindkét kategóriában valódi, harcos, erős kendót látott, és az idősebb korosztály is komolyan törekszik arra, hogy a kendótudása fejlődjön, és tényleg megélje, hogy a kendó egész életen át tartó mozgáskultúra.

Czifrik Balázs

Eredmények:
35-45
I. Bárány Tibor
II. Erdélyi Gábor
III. Balogh Tibor, Mihai Dutescu (ro)
Fighting Spirit: Márton Attila

45+
I. Kovács Ferenc
II. Tráser Tamás
III. Sohajda Gyula, Kocsis István
Fighting Spirit: Jancsó Zoltán