kendo

Mostanában csöndben voltunk, de most újra szólunk.

A kendós társadalomban állandó kérdés, mi a szerepe a versenynek, az edzésnek, hogyan kapcsolódnak össze, hogyan egészítik ki egymást? Az elfogadott álláspont szerint a verseny csak egy kis szakasza a kendó gyakorlásának. Azonban ezt az állítást mindig azok súlykolják, akik már nem versenyeznek, vagy valódi versenyeredményekre nem számíthatnak. Ebben a bejegyzésünkben, bloggerünk, Szegőfi Ákos, a Budapest Főnix Kendo és Iaido Klub 20 éves versenyzőjének álláspontját olvashatjuk, aki már bemutatta itt, hogy milyen egy verseny belülről.

Muszáj versenyzőnek lennem? Kell-e vajon versenyeznem ahhoz, hogy jó kendós lehessek? Az baj, ha úgy állok hozzá a kendóhoz, hogy nem akarok versenyezni, esetleg túl öreg vagyok, nem bírom a stresszt és az egész dolog számomra inkább rekreáció és kikapcsolódás, mint „versenysport”? ezek állandó kérdések.

A kendóban nyilvánvalóan semmi sem „muszáj”. Lehet anélkül kendózni, hogy versenyre járnánk, lehet edzeni „pusztán” az edzésért, és  persze az edzésmunkát lehet egy fontos versenynek alárendelni. Én azonban úgy tapasztaltam: a versenyzés rendkívül megkönnyítheti a dolgunkat, már amennyiben kendónk fejlesztése és a kendo mélyebb megértése valóban a célunk.

A jó versenyző jellemzően pragmatikus ember. Tisztában van azzal, a kendóban bőven akadnak elsőre homályos jelentésű kifejezések (pl. mozdulatlan elme, a test seme-je stb.), aztán azt is tudja, hogy a sikerhez kísérleteznie és tanulnia kell. Az elméletet, darabjaira kell szedni, értelmezni, és ha kell, mindezt több százszor végre kell hajtani. A lábmunkától a vágástechnikán keresztül egészen az ellenfélre kifejtendő nyomásig mindent át kell ültetni a gyakorlatba. Ha a versenyen valami nem működik, akkor pedig változtatni kell, és hiába volt a szépen kidolgozott elmélet, újra kell kezdeni mindent.

Természetesen a sorozatos tesztelés során a tanár szerepe és felelőssége is nagyon fontos, hiszen ő az, aki valóban rálát tanítványa fejlődésére, és annak versenyen tapasztalt érzései alapján változtat és halad tovább a munkában. A jó tanár a versenyzővel együtt dolgozik a sikerért, meg tudja mondani, mire van szükség, ha valami nem működött. Ő látja azt, hogy hol kellene változtatni, illetve mit lehetne tovább erősíteni.

A versenyzők tehát nem csak azért lehetnek gyorsabban és könnyebben jó kendósok, mert mondjuk fiatalabbak, gyorsabbak és többet edzenek, hanem azért is, mert sok „elméletüket” és módszerüket tették próbára és, ha kellett, dobták el. Az idők során sok tanár és rengeteg versenyző különböző felfogásával és stílusával találkoztak, mire megtalálták azt a formát és azokat a technikákat, ami a saját temperamentumukhoz és testükhöz legjobban illik.

Mindez nagyon jól hangzik, és azt gondolhatnánk, hogy ez csak örömteli munka. Azonban ennek a „kísérletnek” a legijesztőbb eleme, hogy nem pusztán magunkat tesszük próbára, hanem esetenként az egész kendóról vallott felfogásunkat is, amely akár évszázadok tradicionális kendó szemléletével megy szembe. Ha a siker érdekében a hagyományról kell máshogy gondolkodni, és ráadásul körülöttünk azt senki sem kérdőjelezi meg (az okokra most nem térnék ki), akkor szellemiség kérdésében nagyon magányosnak érzi magát a versenyző.

Hogyan mérhetjük le tudásunkat?

A visszacsatolás legegyszerűbb, minden edzésen elérhető verziója a jigeiko vagy szabadvívás. Aztán lehet vizsgákon fokozatokat szerezni, azonban szerintem legfontosabb a verseny, illetve a versenyszituáció. Azokat az új technikákat, amelyeket a kihon edzés során megismerünk és gyakorlunk, először a jigeikoban próbáljuk ki. A bökkenő azonban az, hogy ennek effektíve nincs tétje.  Ezekben a szituációkban nincs vesztenivalónk, csak kísérletezgetünk. Persze közben figyeljük az erősebb ellenfeleinket, hogyan kezelnek bizonyos helyzeteket, milyen attitűddel kezdenek bele a vívásba és változtatják azt, ha kell (ez az ú.n. mitori-geiko).

Az igazi megmérettetés azonban mégiscsak az, amikor mindezt stresszhelyzetben kell végrehajtani. Nyilván nem az a tét, hogy élünk vagy meghalunk, csupán annyi, hogy kiesünk a versenyből vagy megyünk tovább. A versenyen kevesebb dolgot vállal az ember, kevesebb nehéz technikával próbálkozik, nem megy bele olyan szituációba, amelyben nem biztos teljesen.

Akkor most meg kell kérdeznünk: melyik is a valós tudásunk? Az, amit egy felszabadult, tét nélküli szabadvíváson produkálunk, vagy amit egy versenyen mutatunk, ahol a továbbjutás a cél? Az ideális nyilván az lenne, ha a kettő semmiben sem különbözne egymástól.

Én úgy vélem, valódi tudásunkat és természetünket akkor mutatjuk meg, ha stresszhelyzetben vagyunk. Ha tényleg van rajtunk nyomás, és végrehajtjuk a technikáinkat és kiváló attitűdöt mutatunk, akkor a verseny, mint indikátor azt jelzi, hogy a mind a felfogásunk, mind az edzésmunkánk megfelelő. Ha viszont kendónk és magabiztosságunk összeomlik, a technikák nem sikerülnek, akkor vagy az edzéssel, vagy a felfogással nem stimmel valami.

Mire jó a versenytapasztalat?

Amennyiben csak klubunk edzéseire járunk le, pár vívás alatt tökéletesen hozzá lehet szokni edzőpartnereinkhez, ami bizonyos tekintetben nyilván erősíti a kendónkat, de a hibákat is könnyebben eltakarja. Ezért elengedhetetlen a „vérfrissítés”, azaz elmenni és kipróbálni magunkat egy teljesen ismeretlen ellenféllel szemben. Számomra a legizgalmasabb és legkiélezettebb dolog ismeretlen kendóssal vívni egy versenyen. Ekkor három-négy perc alatt kell „megfejteni” az ellenfelünket, és akkor eldől, vajon működnek-e a vívásról alkotott koncepcióink. Képesek vagyunk-e a saját bejáratott ritmusunkon változtatni? Ilyenkor valóban kiderül, képesek vagyunk-e stratégiát kidolgozni, képesek vagyunk-e kialakítani egy szituációt a tökéletes vágásra? Ezek a kérdések kendónk szempontjából nagyon lényegesek.

Mindezeken felül teljesen új technikai megoldásokat is lehet tanulni, amelyeket aztán saját klubunkba visszahozva a klubtársainkat is segíthetjük, az ő szemléletmódukat is tágíthatjuk saját tapasztalataink révén. Ezen a vonalon elindulva a versenyzés jóval messzebbre mutat, mint saját technikánk és attitűdünk fejlesztése.

Ha a dojonk közegét olyan térnek fogjuk fel, ahol a harcművészet iránt elkötelezett emberek edzenek együtt és kölcsönösen segítik egymást, a versenyzés nem pusztán lehetőség, hanem egyenesen kötelesség. Túlzásnak hangzik, pedig messze nem az.

A versenyeken, főleg külföldi versenyeinken (meg a szemináriumokon is) szerzett tapasztalataink friss levegőként áramlanak be a klubba, az ott tanultakat, legyen az edzésmódszer, technika, vagy csupán egy rövid gyakorlat, ami segít jobban rávilágítani egyes részletekre, óriási segítséget jelent a velünk együtt edző és fejlődni akaró társainknak. Ha egy versenyről sikertelenül érünk haza, elgondolkodhatunk az edzés változtatásának lehetőségein (persze tanárainkkal együtt). Így, az én olvasatomban legalábbis, a verseny és az edzés duplán összekapcsolódik: nem csak az edzés szolgálja a versenyen való jó szereplést, hanem a versenyen felszedett tapasztalatok is segítik az edzés fejlesztését.

Kendós network

A versenyzésnek van egy másik, ma talán kissé mellőzött apsektusa: a nemzetközi kendós barátság. Talán furcsa, de nekem személy szerint a kendós eseményeken keresztüli barátságok és ismeretségek kialakítása ugyanolyan fontos, mint maga a kendo. Igyekszem ezt nem úgy felfogni, mint a kendo egy kellemes „melléktermékét”. Én nem aszerint barátkozom, hogy ki milyen jó kendós, ez számomra teljesen mindegy, mivel minden kendós ugyanazt szereti csinálni, amit én.

A lényeg, legalábbis szerintem, a társasági élet összekapcsolása a kendóval, mivel ezen keresztül válhat a kendo elengedhetetlen és feltétlen részévé az életemnek. Hogy miért? Mert ha barátaim és a környezetem, akikkel szorosabb kapcsolatban állok mind érdekeltek a kendoban, az engem is átsegít a nehézségeken, olyan rosszabb periódusokon, amikor esetleg nem érzem magam képesnek további erőbefektetésre. Ha a társaságom egyik fő összekötő eleme a kendo, nem engedhetem meg magamnak, hogy abbahagyjam, hiszen akkor a társaimat is elveszítem, kihullok abból a közegből, ami eddig meghatározta az életem. Az új, határokon átnyúló barátságok megkötésére pedig mi is lehetne alkalmasabb, mint egy verseny?

És persze az is elég jó érzés, hogy akármerre vetődöm a nagyvilágban, egy kendós barátnál szinte mindenhol lesz egy szabad ágy, száradó kotékkal az ablakban. És jó érzés az is, hogy engem is bármikor hívhatnak a világ minden tájáról: „Nem tudsz egy jó helyet Budapesten? És a válasz evidens:

- Dehogynem, gyertek hozzám.