Hogyan lehet pörgőssé és igazi támodó szelleművé tenni egy kendóversenyt? A Főnix "róninja", Szegőfi Ákos, Innsbruckban járt.
Eredetileg nem volt tervbe véve hogy Innsbruckba is elmegyek versenyezni ezen az őszön, de a szerb verseny is az utolsó pillanatban dőlt el, így már igazán nem csodálkozom semmin. Egy nappal azután hogy lejárt a regisztráció határideje, Bárány Tibor, a Budapest Főnix Kendo Klub elnöke, vezetőedzője hívott telefonon, és elújságolta, hogy a horvátok egyik versenyzője (Borna Ban, aki Szerbiában második lett) lebetegedett, a helyét viszont már kifizették és minden el van intézve. Megkérdezték nem lenne-e valaki, aki beugrik... Így lettem „exchange player” – szépen kicserélték Borna nevét az enyémre, én pedig már mehettem is vonatjegyet venni.
Tehát a verseny: ha tömören akarom megfogalmazni, akkor annyit mondhatok, hogy nem nagy, viszont garantáltan megizzaszt. Volt alkalmam beszélni a verseny főszervezőjével, aki elmondta, hogyan alakították ki a szisztémát.
Tudniillik a „Bergiselschlacht” néven futó osztrák verseny egészen különleges pool-rendszerrel rendelkezik. A versenyzőket 8-9 fős csoportokba osztják, ezen belül zajlik le a szokásos körvívás, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a már poolból való kikerüléshez 7-8 vívás (!) szükséges. (Csak hogy érzékeltessem az arányokat, a 120 fős szerb versenyen 6, maximum 7 vívás volt a döntővel együtt).
Ahhoz hogy ez a rengeteg küzdelem gyorsan lemenjen, a meccsek mindössze két percesek. Külön nehezítés, hogy a pontozás során az ippon nélküli döntetlen egyenlő a vereséggel, mivel egyikért sem jár pont – vagyis a versenyző jobban jár azzal, ha kikap, viszont legalább vág egy ippont, mivel ez mindenképp pontot ér.
Mikor először szembesültem a furcsa szabályzattal, én sem értettem teljesen, mire is jó ez az egész, de aztán megkaptam a válaszaim, amik rendkívül felvilágosult versenyfelfogásról árulkodtak.
A Bergiselschlacht szervezői 2001 óta járnak versenyekre, és elhatározták, hogy minden tapasztalatot, amit a sok éven keresztül szereztek, beolvasztják egy versenybe. Felfigyeltek néhány kényelmetlen problémára, és jellegzetes osztrák alapossággal meg is szabadultak tőlük. Példának okáért előfordul, hogy egy kezdő versenyző több száz kilométert utazik egy külföldi versenyre, majd az azonnali egyenes kiesés rendszerében fél perc alatt kikap az ellenfelétől. Nem túl jó tapasztalat, de annál gyakoribb és rendkívül dühítő tud lenni – a tiroli kendósok ezért kiagyalták az óriáspoolok rendszerét, ahol egy gyengébb versenyzőnek is, aki egyébként a poolból sem jut ki, rengeteg lehetősége van vívni és tapasztalatokat szerezni. Senki sem megy keserű szájízzel haza, nem érzik, hogy kidobták az ablakon a pénzt és elvesztegették az időt, hiszen itt a csoportban is annyit vívtak, mint máshol egy egész nap alatt. Így az esetleges sikertelenség sem szegi kedvüket – elegáns megoldás nem igaz?
A kevés idő és az ipponközpontú pontozás pedig nem csupán a verseny lerövidítését szolgálja; a megnyitón külön kifejtették, hogy a versenyzőket ezzel a rendszerrel ipponra törekvő, offenzív kendóra akarják nevelni. Nos, ez maradéktalanul sikerült is.
A bírók elhelyezkedtek, a táblákra kiírták a neveket, és elkezdődtek a meccsek – azt hiszem nem túlzás a „daráló” kifejezést használni erre a poolrendszerre. Nincs idő pihenni, védekezni, vagy túl sokat okoskodni. Ha ki akarsz jutni a poolból akkor minden lehetőséget meg kell ragadni a pontok összeszedésére. Miután a poolokat lerendezték, a verseny már a megszokott módon folyt tovább: egyenes kiesés három perces meccsekkel, az elődöntő és a döntő négy, illetve öt perces. A horvát Tomislav Panduricot egy gyaku-doval legyőzve jutottam a döntőbe, ahol enchoban egy mennel kikaptam az osztrák válogatott Luca Prayertől.
Nem szóltam még semmit a bírókról, bár ez is érdekes pontja a Bergisenschlachtnak. Itt ugyanis a versenyzők a bírók, legalábbis 2. dan fölött mindenkit vártak bíráskodni, ha éppen nem vívott. Tény hogy ez nem túl versenyzőbarát rendszer, ugyanis mielőtt a csapatverseny napján túlestem volna az első vívásomon már harminc másikon bíráskodtam, és mivel senki nem akarja elrontani rossz bíráskodással a másik meccsét, ezért nagyon oda kellett figyelni. Így végül az ítéletekben sem volt hiba. Az egyetlen magasabb danos bírónk Dieter Hauck volt (az Európai Kendo Szövetség alelnöke), aki egyébként maga is elindult a versenyen, de fő feladatának a bírók koordinálását tekintette. Eredetileg a Bécsben tanító Kamemoto senseit (7.dan) is várták a versenyre, azonban ő éppen Japánban tartózkodott.
A csapatverseny szervezése már kevésbé volt drámai. A szisztéma: négy csapat alkot egy poolt, ebből kettő jut tovább, a csapatok öt fősek, nincs csere. Engem egy linzi csapatba raktak be, mivel ott akadt számomra hely. Mikor a második napon odamentem összeismerkedni velük, közölték hogy taisho-nak (csapatkapitány) akarnak berakni, amivel elég nagy meglepetést szereztek. Eddig versenyen egyszer vagy kétszer vívtam ötödikként, ez ugyanis az egyik legfelelősségteljesebb poszt, mivel alkalomadtán a csapat továbbjutása múlhat ezen a víváson.
Hozzászoktam hogy senpo-ként (első vívó) lépek pályára, ide általában a legfiatalabbakat szokták tenni, akik pörgős vívásukkal megteremtik a hangulatot a többi csapattag számára is. Erre számítottam most is, mivel csapattagjaim mind idősebbek voltam nálam. Szerencsére sikerült átállnom és kijutottunk a poolból. Egyszer ugyan hátratolták nekem a győzelmet, így annak érdekében, hogy elsőként jussunk ki vissza kellett mennem olasz ellenfelemmel egy ippon-shobu meccsre, amit sikerült megnyernem.
Az egyenes kiesésben és az elődöntőben két osztrák csapattal találkoztunk, az egyiket több válogatott tag is erősítette, és úgy alakult, hogy itt is vissza kellett mennem vívni a továbbjutásért. A döntőben ugyanez ismétlődött meg, az engem meghívó horvát csapatkapitánnyal kellett egy egypontos meccs keretében eldöntenünk, melyik csapat nyeri a 2012-es Bergiselschlachtot. Így történt meg az a furcsa eset, hogy az osztrákok egy magyarnak szurkoltak, azért hogy az osztrák csapat nyerhesse meg a versenyt.
Szerencsére nem volt harag, ha irónia akadt is: szegény horvátoknak sikerült ideszervezniük valakit, aki megfosztotta őket az áhított aranyéremtől... Kicsit kellemetlenül éreztem magam emiatt, de miután horvát barátaim örömmel gratuláltak és elismerték, hogy igen rossz taktikát választottak a döntőben (ami igaz is volt) már láttam, hogy nincs itt semmi baj. A díjkiosztó és a kötelező csapatfotó után a linziek a lelkemre kötötték, hogyha egyszer Linzbe vetődöm, feltétlen keressem meg őket, a horvátok pedig újabb kendós eseményre invitáltak.
Nem akarom feltétlenül a reklámot csinálni ennek a versenynek, de mindenképp érdemes elmenni rá, főleg kezdőbb, tapasztalatlan páncélosoknak. Sok vívás, versenytapasztalat, egyszerű, de nagyszerű szervezés, hófödte hegycsúcsok a terem ablakain túl. Innsbruck ugyanis az osztrák Alpok mélyén fekszik, egyszer szerveztek itt téli Olimpiát is. Ez azért fontos, mert az olimpiai faluban van a szállás és a terem is (ráadásul egy folyosóval összekötve, így nem kell szenvedni a kora reggeli indulással), mindez természetesen olimpiai színvonalú. A versenyszervezők mindenesetre nem ülnek a babérjaikon, a jövő évi Bergiselschlactra már le is foglalták a termet, és szívesen várják a jelentkezőket.
Még nyolc órát kellett várnom a vonatom indulásáig, így bőven volt időm mindenkitől személyesen elbúcsúzni. Elmentek a horvátok, olaszok, bécsiek, a linziek is éppen bepakoltak a kocsiba, mikor az egyikőjük odajött hozzám: „- Ezt direkt neked nyomtattuk ki tegnap. A magyarok és az osztrákok újra egy csapatban.” – mondta angolul, és szélesen vigyorogva odaadott egy papírlapot, rajta az Osztrák-Magyar Monarchia régi, egyesített címerével. Slusszpoénnak nem volt rossz.
Eredménytáblázat itt.
Szegőfi Ákos
(A szerző egyéniben 2., csapatban első helyezést ért el. - szerk.)
Utolsó kommentek