kendo

Milyen emberré formálódom azon gondolatok által, amelyek a kendó gyakorlása után születnek meg bennem? Azokban a csendes percekben, amikor próbálom megérteni a dojon kívül, hogy mit miért csinálok, min kell változtatnom, és mindezt hogyan fogom véghezvinni.

Molnár Eszter újabb bejegyzése

Amikor ilyesmin töprengek, akarva akaratlanul párhuzamot vonok az életem és a kendóm között. Vannak tulajdonságok, amelyek nyilvánvalóvá válnak a vívás gyakorlása közben, így egyértelmű visszajelzést kaphatok magamról. Olykor félelmetes és egyben lenyűgöző a szembesítés.

Végül is a legfontosabb kérdés az, hogy mit ad nekem a kendó? Egy különleges szemléletmódot, amely által jobban megérthetem, megélhetem az életem.

A megfelelő pillanat kivárása

Hányszor szembesülünk az életben azzal a ténnyel, hogy nem a legmegfelelőbb pillanatban reagáltunk dolgokra. Elkapkodtunk avagy későn hoztunk meg fontos döntéseket. Világunk azt sugallja, hogy azonnal szerezzük meg, amire vágyunk. A reklámok, a felgyosult életritmus mind ezt közvetítik. De tapasztalhatjuk, hogy az életben nagyon is sok múlik az időzítésen. Tudunk-e türelmesek maradni akár éles szituációkban is? Ez nem azt jelenti, hogy nem tesz semmit az ember addig, amíg el nem jön a pillanat a cselekvésre, hanem gyűjti az energiát, az információkat, figyel és "megfigyel", koncentrál, hogy minnél biztosabb legyen az eredmény. Ezt is gyakoroljuk vívás közben, hogy valóban a megfelelő időben, helyzetben képesek legyünk bevinni az ipon értékű találatot.

Valóban részese legyek a történéseknek

Folyamatosan gyakorolhatom, hogyan összpontosítsak úgy az ellenfélre, hogy közben ne a saját gondolataim tartsanak fogságban. A kendó által megtanulhatok cselekvővé válni, valóban lehetőségem van arra, hogy megértsem, jobb előítéletek nélkül megtapasztalni, milyen az, amikor "üres tudattal" csak egyszerűen jelen vagyok a küzdelemben. A másikra figyelve engedem, hogy a megérzéseim és az ellenfél által adott válaszreakciók felismeréséből létrejöjjön az a közeg, amiben a velem szembenállót "megfejthetem".

Elfogadni mások véleményét

A vívások után megköszönjük a gyakorlást az ellenfeleinknek és várjuk a visszajelzést, ami elengedhetetlen a fejlődéshez. A fő feladat ilyenkor az, mennyire vagyunk képesek elfogadni és befogadni azt, amit hallunk magunkról. Ez a legtöbbször nagyon nehéz, különösen akkor, ha az ember igyekszik változni, az eredmény azonban várat magára.

És akár mekkora közhely is: a legfájdalmasabb kritikából lehet a legjobban épülni. Ugyanis ez gyakran arról szól, hogy olyan gyengeségünkre mutat rá a partnerünk, amelyet lehet, hogy még magunk sem ismertünk fel, vagy, ami még ennél is rosszabb, tudunk róla, de nem akarjuk beismerni magunknak. Ha azonban ezeken a hibákon, hiányosségokon kezdünk el dolgozni, hatalmasat léphetünk előre.

Alázat és bizalom

Mindehez viszont alázat kell és bizalom a másikkal szemben. Nyilván az életben nem mindig segítő szándékkal kapunk visszajelzéseket. Ez nem rajtunk múlik, az viszont igen, hogyan reagálunk ezekre. Ha tisztában vagyunk azzal, hogy csak hozzáállás kérdése az, hogyan raktározzuk el mások megnyilvánulásait, akkor még a nem éppen nekünk tetsző módon "csomagolt" észrevételeket is végül a javunkra fordíthatjuk. Mivel szerencsére különbözőek vagyunk, különböző reakciókat váltunk ki egymásból. Van, aki könnyebben kiismer minket, más kevésbé, valakinek izgalmas, inspiráló a személyiségünk, másnak idegesítő. Éppen ezért jó dolog minél többféle emberrel vívni, találkozni, mert így megmérettethetünk, kit hogyan tudunk kezelni.

Az élet felismerések sokaságát tartogatja számunkra. Ha tesszük a dolgunkat, figyelünk mások reakcióira, hogy kiből mit váltunk ki, egyre jobban tisztába jövünk önmagunkkal. Körvonalazódnak azok a dolgok, hogy miben kell még változtunk, illetve mik az erősségeink.

Mindannyian más-más fizikai és mentális adottságokkal rendelkezünk. Van, aki hamarabb felismeri a helyezteket, és tud rá reagálni, van, akinek több idő kell, hogy merjen cselekedni. Van, aki vakmerő, van, aki biztonsági játékos, és van, aki bizonytalan. De vannak alaptulajdonságok, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy valóban élvezni tudjuk a kendozást, a vívást, az életet. Ha nem is rendelkezünk még ezekkel megfelelő mértékben, lehetőségünk van kifejleszteni magunkban a kendó gyakorlása által. 

Bátorság

Felállni a másikkal szemben,önmagunkat vállalva, annak ellenére, hogy tudjuk, sebezhetők vagyunk. Nem hátrálunk meg, még akkor sem, amikor nem az történik, amit szerettünk volna.

Elszántság

Újra és újra erőt venni magunkon, hogy kezünkbe vegyük az irányítást. Utolsó pillanatig kitartani, hinni, hogy képesek vagyunk a harcban győzni és végül győztesként vagy olykor vesztesként, de emelt fővel távozni, mert amit tudtunk, azt megtettük. 

Összegzésül: a kendó egy különleges kommunikáció, amely gyakorlása közben szavak nélkül megismered a veled szemben álló embert és általa önmagadat.

Molnár Eszter magyar válogatott, a Happu Fudo Kendo Klubban kendozik. Tanítónő és most már őt is blogerjeink között köszönthetjük. Olvassátok!

Amikor édesanyám nagy buzgósággal keresett "valamilyen elfoglaltságot" az öcsémnek, aki akkor 12 éves volt, én pedig 13, nem tudhatta, hogy ezzel a lányának is egy életre szóló "szerelmet" talál. Én akkor, mint a kamaszok többsége, egyrészről könnyen befolyásolható voltam, másrészről készen álltam arra, hogy magam döntsem el, mindenféle rábeszélés nélkül, mi legyen az, illetve mi lehet az a plusz dolog, ami egy másik világot teremthet majd nekem a mindennapi kötelezettségeim elvégzése mellett.

Édesanyám, aki 10 évig keményen edzett, shotokan karatézott, kellő alapossággal mérte fel, hogy milyen lehetőségeink vannak. Tudta nagyon jól, hogy egyáltalán nem mindegy, milyen közegben folytatjuk a szocializálódásunkat és, hogy kik válnak majd a példaképeinkké, milyen emberekké "nevel ki" minket végül egy szabadon választott közeg. Mivel már akkor is, mindig is veszélyt jelentett, hogy milyen baráti kört választ magának az ember, öcsém segítségére akart lenni, aki éppen akkor nehezen találta a helyét. Barátai sem éppen a "legek" közül kerültek ki, épp ellenkezőleg, ezért nyitott szemmel, füllel járt, és adott azoknak az embereknek a szavára, akik személyiségükben valami "plusz dolgot" hordoztak. Így történt, hogy egy ismerősünkön keresztül, akiről a mai napig azt gondolom, hogy az egyik legjobb ember, akivel valaha találkoztam, megismertük Budapest egyik legcsaládiasabb kendó klubját.

Én akkoriban atletizáltam, és bár én is élveztem az edzéseket, korántsem olyan örömmel tértem haza, mint öcsém a kendó edzésekről. Nem tagadom, egy idő után féltékeny lettem. Mesélt olyan új emberekről, akik nagyon kedvesek vele. Sőt, annak ellenére, hogy egyedül volt gyerek a klubban emberszámba vették, és az edzője apja helyett apja volt. Mondhatnánk, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

Nyilván mindez felkeltette az érdeklődésemet, és nem is elsősorban az, hogy mi történik az edzésen, hanem hogy tényleg ennyire "jó fejek" ott az emberek. Gyerekként sosem voltam az az igazán harcias típus, éppen ezért nem is gondolkodtam azon, hogy igazán nekem való lehet bármilyen küzdősport, harcművészet. Persze még a diákéveim legelején édesanyám hatására kipróbáltam a judo-t, az aikido-t, az utóbbi még tetszett is, mivel az nem a "támadásról" szól, de mégsem jött el az az érzés, hogy én ezzel tökéletesen azonosulni tudok. Így hát tényleg csak az emberek iránti kíváncsiságból mentem le megnézni életem első kendó edzését.

Azonban akkor és ott megpecsételődött a sorsom.

Szerelem volt első látásra. Még a mai napig is nagyon erősen él bennem az az első másfél óra, amit akkor végigültem. Persze nem tudtam, nem tudhattam, honnan jött ez a nagy vonzalom, de ma már felnőtt fejjel tisztában vagyok vele. Természetesen nagyon különlegesnek találtam a felszerelést, de igazán, ami lenyűgözött, az az emberek kiállása volt. Tekintélyt parancsoló, letisztult, önbizalommal teli, erőteljes személyiséget sugalló emberek, akik tudták, hogy mit akarnak, mindezt ésszel, kellő higgadtsággal és harci szellemmel... Olyan akartam lenni, mint ők. És ez a mai napig sem változott...

Kozma-Plecskó Edina és Molnár Eszter a 2012-es kendo világbajnokságon

Úgy gondolom, hogy a legjobb időben jött a kendó az életembe. A személyiségem alakulásában hatalmas szerepet játszott. Nehéz különválasztani, hogy mi az, amit valóban csak a kendó jelenlétének köszönhetek, hisz annyi minden hatással lehet az ember alakulására, de legközelebbi bejegyzésemben megpróbálkozom vele! ;)

Molnár Eszter