Amikor nem kendos ismerőseimnek újságoltam, hogy miért nem érek rá szombaton egész nap, jellemzően ezt a választ kaptam, hogy „Ti nem vagytok normálisak! Kétszer öt órát utaztok két edzés miatt, és még csak a tengerpartot sem látjátok, ráadásul még fizettek is érte!?”.

Nem vitatom, teljesen érthető a nézőpontjuk, mi több még igazuk is lehet, a klubból viszont tizenöten úgy gondoltuk, hogy nincs – és milyen jól tettük! Valójában a samobori kendósoktól kapott a Budapest Főnix Kendo Klub meghívást hat másik dojóval egyetemben. (Kendo Klub Rijeka, Kendo Klub Zagreb, Kendo Klub Agatsu, Kendo Dojo Ouka, Klub Maribor, Shubukan Kendo & Iaido klub). A samoboriak rövid edzőtábort szerveztek, ugyanis a klubjuk idén ünnepli fennállásuk 10-ik évfordulóját.  Nekünk nem is kellett több, tizenöten beültünk egy kisbuszba és hajnali fél ötkor neki vágtunk annak a négyszázegynéhány kilométernek, amelynek nagyobbik részét a szerencsések átaludták.

Samobor

Sem az út, sem a társaság nem volt rémes, de a hajnali kettő és fél három közötti ébredés mindenkit meggyűrt egy kicsit, másképpen viszont esélyünk sem lett volna leérni Samoborba a 11.00 órás első edzésre. Az úton minden a legnagyobb rendben volt, a horvát határőr egyetlen szóval, teljesen „vétlenül” foglalta össze az utunkat. Tört angolsággal megkérdezte, a kisbuszban mindannyian magyarok vagyunk-e, csak annyit vágott rá, hogy „dzsenyijál!”. Bár nem tudok horvátul, az ilyesfajta nyugtázások nem szoktak rosszat jelenteni...

Az érkezéskor feltűnt, hogy sok magyar dojo szó nélkül elfogadná az ottani sportcsarnokot edzőteremnek. A parketta kifogástalan, a terem nagy, a levegő friss, és annak ellenére is jó idő volt, hogy kint tombolt a nyár eleje.

Fodor Ágnes

Az utazásnak azonban nem a parketta volt a legnagyobb előnye. Kis csapatunk tagjainak tudásszintje nagyon eltérő volt. Az edzéseket Bárány Tibor, klubunk 7. danos elnöke tartotta (ez volt egyébként az apropó, aminek a meghívást köszönhettük), többen közülünk már versenyeznek, és néhányan karrierjük első, második, jigeikojára készültek, vagy még arra sem, mert páncéluk sem volt.

Nekünk kezdő páncélosoknak – mivel boguban mindenki egyforma, és senkire nincs ráírva, hogy mikor fogott először shinait a kezébe – egy új dojo, a sok ismeretlen ember komoly kihívást jelentett. Nagyon érdekes tapasztalat volt egy új légkör az új partnerekkel, de ez ugyanúgy igaz azokra is, akik már bőven versenyeznek, hiszen ők sem minden nap kapnak egy szeletet egy másik kendos kultúrából.

Olyanokkal vívhattak, akikkel évente csak néhány alkalommal, nemzetközi versenyeken találkoznak. Mindannyian olyanokkal edzhettünk és vívhattunk, akik tőlünk különböző úton tanultak, tanulnak kendozni. Nyilván mindenki mást és mást szűrt le az első szűk, és a második bő két órából, de hazafelé abban egyetértettünk, hogy mindenki jó élményekkel gazdagodva érkezik meg. Az ilyen lehetőségeket, mindig ki kell használni, mert sosem lehet tudni, mit tanulunk belőle, legyünk akármilyen régóta hakamában vagy boguban.

Horváth András