kendo

Molnár Eszter magyar válogatott, a Happu Fudo Kendo Klubban kendozik. Tanítónő és most már őt is blogerjeink között köszönthetjük. Olvassátok!

Amikor édesanyám nagy buzgósággal keresett "valamilyen elfoglaltságot" az öcsémnek, aki akkor 12 éves volt, én pedig 13, nem tudhatta, hogy ezzel a lányának is egy életre szóló "szerelmet" talál. Én akkor, mint a kamaszok többsége, egyrészről könnyen befolyásolható voltam, másrészről készen álltam arra, hogy magam döntsem el, mindenféle rábeszélés nélkül, mi legyen az, illetve mi lehet az a plusz dolog, ami egy másik világot teremthet majd nekem a mindennapi kötelezettségeim elvégzése mellett.

Édesanyám, aki 10 évig keményen edzett, shotokan karatézott, kellő alapossággal mérte fel, hogy milyen lehetőségeink vannak. Tudta nagyon jól, hogy egyáltalán nem mindegy, milyen közegben folytatjuk a szocializálódásunkat és, hogy kik válnak majd a példaképeinkké, milyen emberekké "nevel ki" minket végül egy szabadon választott közeg. Mivel már akkor is, mindig is veszélyt jelentett, hogy milyen baráti kört választ magának az ember, öcsém segítségére akart lenni, aki éppen akkor nehezen találta a helyét. Barátai sem éppen a "legek" közül kerültek ki, épp ellenkezőleg, ezért nyitott szemmel, füllel járt, és adott azoknak az embereknek a szavára, akik személyiségükben valami "plusz dolgot" hordoztak. Így történt, hogy egy ismerősünkön keresztül, akiről a mai napig azt gondolom, hogy az egyik legjobb ember, akivel valaha találkoztam, megismertük Budapest egyik legcsaládiasabb kendó klubját.

Én akkoriban atletizáltam, és bár én is élveztem az edzéseket, korántsem olyan örömmel tértem haza, mint öcsém a kendó edzésekről. Nem tagadom, egy idő után féltékeny lettem. Mesélt olyan új emberekről, akik nagyon kedvesek vele. Sőt, annak ellenére, hogy egyedül volt gyerek a klubban emberszámba vették, és az edzője apja helyett apja volt. Mondhatnánk, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

Nyilván mindez felkeltette az érdeklődésemet, és nem is elsősorban az, hogy mi történik az edzésen, hanem hogy tényleg ennyire "jó fejek" ott az emberek. Gyerekként sosem voltam az az igazán harcias típus, éppen ezért nem is gondolkodtam azon, hogy igazán nekem való lehet bármilyen küzdősport, harcművészet. Persze még a diákéveim legelején édesanyám hatására kipróbáltam a judo-t, az aikido-t, az utóbbi még tetszett is, mivel az nem a "támadásról" szól, de mégsem jött el az az érzés, hogy én ezzel tökéletesen azonosulni tudok. Így hát tényleg csak az emberek iránti kíváncsiságból mentem le megnézni életem első kendó edzését.

Azonban akkor és ott megpecsételődött a sorsom.

Szerelem volt első látásra. Még a mai napig is nagyon erősen él bennem az az első másfél óra, amit akkor végigültem. Persze nem tudtam, nem tudhattam, honnan jött ez a nagy vonzalom, de ma már felnőtt fejjel tisztában vagyok vele. Természetesen nagyon különlegesnek találtam a felszerelést, de igazán, ami lenyűgözött, az az emberek kiállása volt. Tekintélyt parancsoló, letisztult, önbizalommal teli, erőteljes személyiséget sugalló emberek, akik tudták, hogy mit akarnak, mindezt ésszel, kellő higgadtsággal és harci szellemmel... Olyan akartam lenni, mint ők. És ez a mai napig sem változott...

Kozma-Plecskó Edina és Molnár Eszter a 2012-es kendo világbajnokságon

Úgy gondolom, hogy a legjobb időben jött a kendó az életembe. A személyiségem alakulásában hatalmas szerepet játszott. Nehéz különválasztani, hogy mi az, amit valóban csak a kendó jelenlétének köszönhetek, hisz annyi minden hatással lehet az ember alakulására, de legközelebbi bejegyzésemben megpróbálkozom vele! ;)

Molnár Eszter