kendo

Első alkalommal vettünk részt mi, Főnixes versenyzők a Belgrád Kupán. Kufler Márton és Korbély László társaságában utaztam, és meg kell mondanom őszintén igen kellemes meglepetésben volt részünk.

A verseny színhelyén hirtelen az volt az érzésem, mintha mini EB-re érkeztünk volna. A felhozatal különösen ahhoz képest volt meglepő, hogy pár évvel ezelőtt a szerb kendo még igencsak gyerekcipőben járt, most viszont abszolút kitettek magukért a szervezők.

A szokásos versenyszervezői bénázásoknak nyoma sem volt. Mindig volt szalag, tudtuk, ki mikor, következik, figyelmeztetés nélkül a versenyzőket nem tették át az egyik pályáról a másikra, nem volt kicsi a shiaijo (pálya), nem is beszélve arról, a gyakran előforduló hibáról, hogy a versenyzők a pálya melletti részt átjárhatatlan dzsungellé változtatják felszereléseikkel.  

A verseny színhelye egyébként olyan stadion volt, amelyben első osztályú kézi- és kosárlabda-mérkőzéseket tartanak, így volt normális nézőtér, ahol versenyzők kényelmesen letelepedhettek, vagyis csak az álldogált a pálya közelében, akinek valóban dolga volt.

Minden pályához két szalagozó tartozott: egyik a fehérekért felelt, a másik a pirosakért, a verseny állását és a következő vívásokat négy nagy tévéképernyőn lehetett követni.

Érdemes hangsúlyozni, hogy a versenyzők dolgát is nagyban megkönnyítő szervezés az egész verseny hangulatát is egészen megváltoztatja, mindenki nyugodtabb, koncentráltabb és jókedvű, hiszen kizárólag a vívásra kell figyelnie.

Az is elképesztő teljesítmény, hogy egy olyan kis kendo klub, mint a Makoto  Kendo Klub Beograd, képes elérni, hogy kétszáz versenyző nevezzen Európa minden részéből. Voltak szerbek, görögök, macedónok, franciák, olaszok, németek, románok, horvátok és persze mi magyarok – csak a felnőtt mezőnyben 120 induló neve szerepelt a táblán. Ez számomra az elődöntővel együtt öt vívást jelentett, (közülük egy jodanos) ráadásul úgy, hogy a táblázatba előnyerőnek lettem besorsolva.

Érdekes megfigyelni és más versenyzők is így látták, a kendo színvonala ugrásszerűen emelkedett az elmúlt években. Nem nagyon láttam szenvedős, hosszan elnyúló vívásokat, ahol kegyelemből ítélnek ippont az egyik fél javára, sőt, a verseny nagy esélyeseként számon tartott, kétszeres Európa Bajnok Fabrizio Mandiának is komoly akadályokkal kellett szembenéznie. Nem egy vívása torkollott encsóba, a döntő is csak egy hajszálon múlt, vagyis mindenki a versenyre a lehető legjobb formában érkezett.

A szerbek és a nagy meglepetést okozó macedónok hatalmas lelkesedéssel vívtak, és nehéz volt megvágni őket, és a hazai elvárások, illetve az időnként skandálásba forduló bíztatás azonban egyszer sem fordult ellenségeskedésbe – a verseny baráti légköre a már-már fatalista győzni akarás ellenére is sértetlen maradt.

A versenyzésre persze feltette a koronát a kiváló bíráskodás: 7. és 6. danos mesterek íteletei után nem nagyon maradt a bírói döntéssel elégedetlenkedő versenyző. A sok jó meccstől feltüzelve a díjkiosztó után a mesterek is kardot ragadtak, és a küzdelem folytatódott a jigeikoval.

Szegőfi Ákos

A szerző a versenyen a  3. helyen végzett. -  szerk.

Aki a kendó mellett dönt, biztos lehet benne, hogy olyan sportot, fennkölten mondva életformát választ, amely nem szűkül be a tornatermi gyakorlásba, hanem egészen új dimenziókat nyit az életében.

Magam jó pár küzdősporton vagyok túl, és azért tapadtam meg végül a kendónál, mert valami egészen mást kaptam, mint a többi sportágtól, na jó, harcművészettől. Aztán 35 fölött már nem esik olyan jól esni-kelni, és mindig van egy ifjú bikaerős titán, aki rajtad akarja full gázzal bemutatni, hogy milyen új technikákat tanult.

Persze én még a kendóban most is bőven kezdőnek számítok, de amikor először láttam nemzetközi versenyt, ráadásul a világbajnokságot idén Olaszországban, azt sem tudtam, hogy a bírók men, kote vagy do vágást ítélnek meg, a különböző technikák nevéről pedig aztán végképp fogalmam sem volt.

Akkor leginkább az fogott meg, hogy a pályán kívül a versenyzőkből nem bűzölgött „az a legyőzlek te rohadék”, véres izzadtság szag, sőt. A pályán kívül, mintha egy buliba csöppentem volna, ahol mindenki ismer mindenkit, és igazából nagyon gyorsan megoldják, hogy én is csumizzak mindenkivel, és egy percig se érezzem magam kívülállónak.

Ez az érzés hatványozottan igaz volt az elmúlt hétvégén, az Alessandria Kupán, Európa legnagyobb klubversenyén. Idén tíz országból 150 versenyző érkezett, és hogy érezzük a verseny súlyát, a teljes francia válogatott, a lengyel női válogatott, az olasz férfi válogatott jelen volt, és a szerbek is küldték válogatottjaikat.

Én a kendóismeretek felől ugyan már nem full kívülállóként érkeztem, ellenben senkit sem ismertem házigazdáink közül. Ez a probléma körülbelül 10 percig szorongatott. Ennyi idő kellett, hogy az olaszok a keblükre öleljenek, mindenki lapogasson engem is, mintha én is visszajáró vendég lennék. Merthogy a Budapest Főnix Kendo Klub visszajáró vendég, idén negyedszer indultak kendósaink a kupán.

Olasz város, ahol a kendónak kultusza van

Alessandria vélhetően az egyetlen olasz város, ahol egy kendós nevét az olasz futballisták nevével együtt emlegetik. Ő Fabrizio Mandia, kétszeres Európa Bajnok, az Alessandria Kupa főszervezője és házigazdája, illetve a Kokodan Kendo Team edzője. Mandiat mindenki csak Fabry-nak hívja, úgyhogy én is hamar átálltam a bratyizós üzemmódba.

Alessandria azonban nemcsak Fabryról híres, hanem arról is, hogy alig találni benne pizzériát. Miután lejártuk a lábunkat, megkértük Mandiát, segítsen. Nemcsak a hely címét kaptuk meg, hanem a kódot is. „Ha odaértek, mondjátok meg, hogy kendosok vagytok és az én barátaim” – rakott a helyes vágányra Mandia. Az infó komoly kedvezményt jelentett a cehben.

A legnagyobb meglepetés viszont akkor ért, amikor szállásunkon a személyzet egyik mature signorája végigmért minket és azt kérdezte: „Kendósok vagytok? – szélesen mosolyogtunk -, úgy mondják, hogy kote?” – kérdezte és vágott egyet a levegőbe.

Lukas Marcello és Szegofi Akos

A verseny eredményeibe most nem mennék bele részletesen, de arról mindenképpen beszélni kell, hogy az első versenynapon Lukács Marcell kisebb csodát művelt. 13 évesen, kyu (dan fokozat alattiak) mezőny legfiatalabbjaként végiggázolt a juniorokon és a felnőtteken, és legyőzni egyedül a döntőben tudták. Mandia első tanítványa Ricaldone állította meg, igaz legtöbbször Marcit csak fellökni tudta, meg is intették agresszív vívásért. Így Marci végül egy ezüstöt pakolt el a bőröndbe, meg egy elég hangosra sikerült beköszönőt.

Szegőfi Ákost már többen ismerték, mert junior csapat Európa Bajnoki ezüstérmesként, illetve az Athens Taikai ezüst érmeseként már megmutatta, vigyázni kell vele. A verseny végén azonban így is többen keresték meg a két srácot, hogy fölírják a nevüket, mert még ugyan soha sem hallottak róluk, de úgy gondolják, a jövőben egyre többször fognak találkozni velük.

Szegőfi Ákos ugyanis azzal kezdte, hogy azonnal elbúcsúztatta a versenyből Christian Fillipit , az olasz férfi válogatott tagját, és a nyolc közé kerülését Guido Drago, az olasz férfi válogatott második tagja akadályozta meg. Szegőfi Ákos versenyzése Fighting Spirit díjat ért.

Hogy mi is az a sportszerű hangulat?

A díjkiosztó után Fabrizio Mandia megkereste Lukács Marcit, és arra tanította, hogyan kell az olyan típusú agresszív vívást kezelni, mint amilyet saját tanítványa mutatott be, és győzte le ezzel Marcit. Na én ilyet se láttam más küzdősportban.

A következő posztban arról fogunk elmélkedni, hogy miért kell vagy nem kell versenyezni, mire való a vizsga.