kendo

Mielőtt még belecsapnék a lecsóba, néhány fontosabb információval alapoznám meg az írásom, hisz’ talán sokan nem tudják, hogy mi is van Los Angelesben a pálmafákon, a tengerparton, no meg a számtalan Jesúson és burriton kívül.

Nos, hatalmas ázsiai közösségek és rengeteg kendós. Többféle nemzet és etnikum kendokái edzenek együtt nap mint nap abban a körülbelül 40 dojóban – bizony ám, nem elgépelés – amelyek errefelé találhatók. Talán sokan nem is tudjátok, hogy az amerikai válogatott gyakorlatilag összes tagja Kaliforniában edz, és ők voltak az első olyan csapat, akik a 2006-os világbajnokságon legyőzte az azóta is verhetetlen japán válogatottat.

Szóval ebben a közegben töltöttem el egy egész hónapot Németi Attilával, a japán válogatottat verő amerikai kendó csapat felkészítő edzőjével. Attila edzésterve alapján gyakoroltam naponta kétszer.

Senkit nem fogok azzal fárasztani, hogy miből álltak az edzések, de annyit elmondok: nem voltak egyszerűek. Soha nem gondoltam, hogy a Kokushikan Egyetemen eltöltött 3 hónap után, vagy az Oszaka Egyetemen eltöltött egy év után létezik még olyan hely a testemen, ahol nem éreztem izomlázat. Mondanom sem kell – tévedtem.

Mindezek ellenére most mégsem erről szeretnék írni, hanem arról, ami még a fizikai megpróbáltatásoknál is sokkal nagyobb kihívást jelentett: hogyan tisztultak a fejemben a kendóról alkotott kaotikus elképzeléseim. Persze a teljes rend még nagyon messze van, mert 23 évnyi rossz beidegződések kitörlésére sajnos nem elég egy hónap – arra viszont igen, hogy megmutassa az utat, amin haladni kell addig, amíg el nem érjük a célunkat.

Akik ismernek, tudják, hogy mennyire lobbanékony a természetem és hogy mennyire nehezemre esik kontrollálnom bizonyos cselekedeteimet, vagy éppen a gondolataimat. Ez természetesen a kendómra is nagyon nagy hatással van – jelen esetben nem a poztívumokra gondolok.

Németi Attila felügyelete alatt folytatott edzések alkalmával, illetve az előttük és utánuk folytatott beszélgetések során sikerült rájönnöm arra, hogy a számtalan technikai hiányosságom mellett a pszichológiai problémák legnagyobb visszatartó erők a saját fejlődésemben. Attila nem varázsol, nem keverget bájitalokat üstökben, hogy aztán megitassa őket a kendósokkal, azok pedig nem lesznek hirtelen olyanok, mint Asterix és Obelix. Egész egyszerűen minden létező technikai, pszichológiai, pedagógiai, fiziológiai, edzéselméleti információt összegyűjt, kielemzi őket és mindent alapul véve keres megoldást a felmerülő problémákra.

Az én esetemben is rájött arra, hogy a technikai és erőnléti hiányosságok mellett a fejemben lévő „katyvasz” a legnagyobb visszahúzó erő. Persze erre önmagában nem volt nehéz rájönni, csakhogy ő nem csupán erre mutatott rá. Megmutatta az utat, amely a káosz felszámolásához vezethet. Tudni azt, hogy kinél mi a megoldás, és hogy azt milyen pedagógiával kell kiszedni az egyes emberekből… nos, ez egy művészet.

Hála a „kozmopolita” életformámnak és az élet által kapott lehetőségeimnek, számtalanszor nyílt lehetőségem arra, hogy más országokban kendózhassak, és mivel sok külföldi kendós barátom és ismerősöm van, olykor-olykor bennfentes információkra is szert tudtam tenni. Az eddigi otthoni tapasztalataim, a Japánban, Kibe mestertől tanultak és az itt látottak tükrében minél többet gondolkodom az európai vagy épp a hazai kendón, annál inkább azt érzem, hogy néha igenis szükség van a változtatásra. Arra, hogy új módszereket tanuljunk, hogy új perspektívákból szemléljük a körülöttünk lévő világot.

Ha csak a saját példámból indulok ki, vagy abból, hogy mindig akkor fejlődött a legjobban a kendóm, amikor új közegbe kerültem és új kihívásokat kaptam, azt kell gondolnom, hogy egy közösség esetében is hasonlóan működhet ez a dolog. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ha valami fejleszt minket, akkor egy idő után dobjuk a kukába, és fogjunk bele valami újba, hanem azt, hogy éreznünk kell, hogy mikor tapogatózunk a sötétben, egy helyben toporogva és mikor látjuk azt az utat, amely kivisz minket a fényre.

Életünk során sem arra törekszünk, hogy egy kényelmes helyen megpihenve minden az ölünkbe hulljon, akkor a shiaijon miért várnánk arra, hogy az ellenfél a shinaink alá szaladjon? Ha valami érezhetően nem működőképes, vagy nem elég hatékony, akkor miért ne mernénk változtatni és új dolgokat kipróbálni? Ha adott eredményekkel rendelkezünk, és azt gondoljuk, tovább már nem juthatunk, akkor mi akadályoz meg minket abban, hogy belefogjunk valami újba, hátha az még jobban fog fejleszteni minket, mint az eddigiek?

Az egy helyben való „tötymörgésnél” bármi hasznosabb. Ha nem nyitunk új kapukat, és nem ismerünk meg új közegeket, elveket, látásmódokat, minden óriási fejlődésnek indul körülöttünk, mi pedig Don Quijote módjára vívjuk majd szélmalomharcunkat a rég idejétmúlt felfogásunk és rendszerünk kellős közepén. Előbb vagy utóbb pedig minden meglepetésként fog érni minket, és ha elgondolkodunk azon, hogy a kendo – akárhogy is nézem – egy életre-halálra való küzdelmet testesít meg, akkor viszonylag könnyű rájönnünk arra, hogy a meglepetés akkora lesz, amekkora svunggal egy éles katana hasítaná át a fejünket, ha épp az Edo-korban harcolnánk az igazi szamurájok módjára.

Tíz év kendo, három Japán út és a ki tudja hány külföldi kendós utazás ellenére voltak olyan dolgok, amelyek bár a fejemben voltak, hallottam róluk, de valahogy mégsem ragadtak meg, vagy nem tudtam úgy elgondolkodni rajtuk, hogy azokból érdembeli fejlődés is származzék. Ilyen például az, hogy milyen, amikor gyakorlatilag meghalsz egy edzésen vagy épp egy egyszerű gyakorlat során. Persze nem fizikai értelemben, hanem fejben. Nem azért, mert túl nehéz lenne a feladat, hanem azért mert az agyad azt akarja elhitetni a testeddel, hogy nem megy. Folyamatosan az pörög a fejedben, hogy „nem jó, kényelmetlen, fáj, nem bírom…” – holott ha nem gondolkodsz, csak teszed a dolgod, mert tudod, mi a célod és sikerül legyőzni a szellemi korlátaidat, rájössz arra, hogy nem is olyan bonyolult, és – bár nem megy tökéletesen – nem kivitelezhetetlen.

Esetemben ez néha különösen nagy problémát jelentett, hiszen 23 év alatt igyekeztem mindenben ok-okozati összefüggéseket keresni és minden helyzetet stabil lábakra támasztva megoldani. Remélhetőleg most mindenkinek bevillan, hogy „de hát a kendóban gondolkodni kell!”. Igen ám, de ekkor megjelenik az első hatalmas paradoxon, ami kicsit „Mátyás királyos hoztam is meg nem is mesévé” teszi ezt az egészet. Gondolkodni kell, de ott a „mushin”… gondolkodni nem kell, de ott a „fudoushin”. Akkor most mit is kell tennem?

Ez volt az a pont, ami az évek során rendszeresen mentális csapdákba kergetett. Arra a konklúzióra jutottam, hogy gondolkodni kell azon, hogyan fejlesztheted magad, hogy mi az a mód, amivel a leggyorsabban tudsz szintet lépni. Gondolkodni kell, amikor egy másik ember vagy az ellenfeled vívását elemzed. Gondolkodni kell, amikor összeállítod a csapatod sorrendjét egy versenyen, és gondolkodni kell akkor, amikor edzőként egy másik ember fejlesztésén munkálkodsz.

Amikor viszont arról van szó, hogy a fizikailag megterhelő gyakorlatokat végzed, vagy annyiszor gyakorolsz egy technikát, hogy már úgy érzed,  shinai nélkül, gumikacsával is meg tudnád csinálni, akkor nincs helye a gondolkodásnak. Hogy miért nincs? Mert a gondolkodás egyből bekapcsolja majd azt a bizonyos relét a fejedben, ami leadja az infót a testednek, hogy „fiam, te bizony piszkosul elfáradtál” – és abban a pillanatban, hogy az agyad elektromos aktivitása beindul, és az információk végigsuhannak a testeden, nemes egyszerűséggel véged van. Mert ettől a ponttól kezdve minden egyes porcikád az ellen fog majd küzdeni, hogy véghezvidd a célod. Ebből gondolom mindenki számára kiderült már, hogy nem minden edzést sikerült széles mosollyal, énekelve végigcsinálnom.

Nem egyszer egész egyszerűen bőgtem, vagy épp elkapott a hisztéria, annyira eluralkodott rajtam az agyam. Sokat kellett viaskodnom magammal, és nem mindig láttam az út végét. Szerencsére Németi Attila ilyenkor helyre rakott, és minden kihívás teljesítésekor bebizonyította azt, hogy ahogy az amerikai válogatottnak is sikerült legyőznie a japánokat, kemény edzésekkel bárki elérheti a céljait. Minden ilyen alkalom kicsit olyan volt, mintha meghalt volna bennem valami. Mintha valami, ami eddig a tudatomat szennyezte, hirtelen egy könnycsepp formájában megtisztította azt.

Csak példaként megemlíteném, hogy azt a bizonyos edzést, amiről azt gondoltam, hogy lehetetlen végigcsinálni, és ami ellen egyszerre küzdöttek az izmaim, az agyam és a lelkem, két nappal később, minden probléma nélkül megcsináltam. Nem azért, mert az eltelt 48 óra alatt megettem egy halom spenótot és feléledtem, mint Popeye, hanem azért, mert leültem Attilával beszélni és ő megadta azokat az instrukciókat, amelyekkel újfent rendet tehettem a fejemben.

Azt gondolom, hogy a Los Angelesben töltött egy hónap rengeteg tanulsággal bírt számomra technikai, erőnléti és elméleti kérdéseket illetően. Talán végre megértem azt, amit már Kibe mester is próbált nekem magyarázni: a fejlődés csak akkor érhető el, ha a fizikumunkat, lelkünket és a szellemünket is egyformán fejlesztjük. Azt hiszem, az én szellemi fejlődésem legnagyobb gátja az volt, hogy mindig valamiféle lexikális tudás növelésére törekedtem, de a dolgok lélektani hátterére egyáltalán nem fektettem hangsúlyt.

Mint a legtöbb európai kendós, abba a hibába estem, hogy valamiféle „Kendo Biblia” alapján akartam fejlődni, de arra nem gondoltam, hogy ahogy minden változik körülöttem és ahogy egyre több technikai újítás és eszköz jelenik meg az élet minden területén, úgy a kendo edzéseken is érdemes néha kevésbé ortodox módszerekkel próbálkozni. Kicsit olyan ez, mint a heliocentrikus világkép elfogadtatása. Végül is Galileit is megtámadta a katolikus egyház a kopernikuszi tanok miatt. Ennek ellenére ma, csaknem 400 évvel később mindenki elismeri, hogy a világmindenség középpontjában nem a Föld áll…

Minket a kevésbé ortodox edzések gyakorlása miatt nem fog megtámadni a katolikus egyház, úgyhogy csak azt tudom tanácsolni minden kendósnak – és igazából minden „nemkendósnak” is: merjetek változtatni és minden lehetőséget megragadni, hiszen mindent alaposan elemezve, pontos célokat kitűzve, jó tervezéssel és alapos megfontolásokkal nem nyúlhattok mellé!

Czimbalmos Mercédesz

Kevés olyan emberrel találkoztam, aki ne akart volna legalább egyszer ellátogatni a felkelő Nap országába, mi több, kevés olyan emberrel találkoztam, aki a látogatása után azt mondta volna: „Én? Oda? Többet? Soha!”.

Az álomország

Az első utam előtt romantikusan én is azt gondoltam, egyszer talán Japánban élem le az életem – persze most sem állítom, hogy nem így lesz -, de a rózsaszín álom az idők során elég erősen beszürkült.

Először 2008-ban mentem ki Osakába egy barátnőmmel, főként kendozni és csupán egy hónapra. Mivel 17 évesen, 9000 km-re voltam a saját országomtól, az a megtiszteltetés ért, hogy Kibe Atsuo mester lakásában lakhattam, aki úgy bánt velem, mintha a lánya lennék. Éppen ezért hihetetlenül felszabadító érzés volt kint lenni, annak ellenére is, hogy szinte minden nap két edzésen vettem részt a város különböző pontja között ingázva. A legerősebb kendos középiskolákba látogathattam el, részt vettem egy egyetemistáknak szervezett edzőtáborban, és így szereztem kellemes és kevésbé kellemes kendos élményeket.

Ebben az időszakban mindenhol átutazó vendégként tekintettek rám, éppen ezért kevés negatív élményt szereztem, sőt! Eleinte a sokkoló udvariasságtól lepődtem meg, vagy épp az emberek vicces rácsodálkozásain nevettem, hiszen legjobb barátnőmmel mindig együtt mutatkoztunk, így a számos „alacsony és fekete” közül olykor-olykor előbukkant egy „szőke” és egy „magas”. Egyszer például még azt is lefotózták, ahogy a gésákkal fotózkodunk!

A fotózkodás persze nagyon jól ment. Gyakran minden zokszó vagy kérés nélkül megörökítettek minket, sikongva köszöntöttek és amikor meglátták, hogy kendos felszerelés van nálunk, a híres japán önmérséklet szertefoszlott, nem bírtak magukkal az örömtől.

Mindennek fényében a hazaút borzalmasan fura volt, hiszen az átszállások során Japántól egyre távolodva egyre udvariatlanabb emberekkel találkoztunk - és persze akkori meglátásunk szerint - mindez itthon tetőzött. Akkor azt gondoltam, egy zseniális országban jártam, ahol még a legputribb WC is kimossa a fenekem, és ha mi is a japán habitust követnénk, sokkal előrébb lenne az országunk.

Félálomország

Éppen ezért második utazástól csöppet sem tartottam, különösen azért sem, mert ismét a legjobb barátnőmmel utaztam, ekkor viszont már három hónapra, Tokyoba, a Kokushikan Egyetemre. Persze egy kisebb látogatást Osakába is tettünk, mivel mindkettőnknek nagyon fontos volt hogy ne úgy távozzunk Japánból, hogy nem láthatjuk első vendéglátónkat, Kibe mestert.

Ismét óriási vendégszeretet fogadott minket, a mesterek külön figyeltek ránk, érdeklődtek hogylétünk felől, a diákok pedig mindenben segítettek, amiben tudtak. Ekkor már egy éve tanultam japánul, így azt gondoltuk, sokkal könnyebben elboldogulunk majd. Persze arra nem gondoltam, hogy milyen lesz európaiként egy japán lánykollégiumban lakni, annak hierarchiáját átélni, a Kokushikanon edzeni.

Érkezésünkkor természetesen ismét totális sokk, öröm és mámor fogadott, hogy újra Japánban lehetünk, ismét számos ismerős arc vett minket körül. Szerencsénkre a „számos ismerős arc” a végzős évfolyam néhány tagja volt, így nekünk is mellettük jutott hely a rangsorban. Itt is rengeteget segített, hogy ott voltunk egymásnak, barátként és „európaiként”.

Persze ahogy egyre több időt töltöttünk el a japán lányok (és fiúk) társaságában, egyre inkább egyértelművé vált, hogy a „szarkazmus” fogalmát és jelentését ugyancsak kevesen ismerik, és a többség érzelmileg éretlen és be kell valljam, a lexikális tudásuk is hagy némi kívánnivalót maga után.

A három hónap után már úgy utaztam el az országból, hogy „de jó lesz végre otthon lenni” – és bár ahogy Japántól távolodtunk, az udvariatlanság továbbra is erősödött, mégis valahogy jobban éreztem magam Európában.

Az ébredés

Harmadik, egyelőre utolsó látogatásom a szigetországba egy évesre sikeredett – az Osaka Egyetemen kaptam ösztöndíjat. Mindennapjaimat nagyrészt nem japán diákok társaságában töltöttem. Talán azért, mert az egykori „Kokushikan okozta sokk” miatt kicsit viszlyogtam az egésztől, másrészt talán azért, mert kézenfekvő volt, hogy azokkal töltök több időt, akikkel egy kollégiumban élek és egy órára járok – ráadásul nem is tartanak tőlem, a „külfölditől” merthogy ők is azok. Persze mindettől függetlenül számos nagyon jó japán barátot szereztem, az mégiscsak könnyített a helyzetemen, hogy a világ minden tájáról rengeteg olyan emberrel ismerkedtem meg, akikkel azóta is tartom a kapcsolatot és amikor tehetjük, látjuk egymást.

Ennyit a sablon szövegről, és most jöjjön a keményebb része:

Az osakai egy évemet számos hullámvölgy szaggatta meg. Amit biztosan állíthatok, ha nincs Kibe mester, ha nincsenek a kinti barátaim - köztük persze a magyarok is -, és nem létezett volna az internetnek nevezett zseniális találmány, akkor vagy az óceánon keresztül cápaháton veretek haza, vagy nem élem túl az egészet.

Félreértés ne essék, életem egyik legszebb évét töltöttem Japánban, hihetetlen emberek között, rengeteg tapasztalatot szerezve, csodálatos élményekkel – ugyanakkor arra is lehetőségem nyílt, hogy megtapasztaljam azon rendszerek működését, amelyeket nem láttam át a rövidebb idejű „kiruccanásaim” alatt. Csakhogy párat említsek: párkapcsolatok, komolyabb baráti kapcsolatok, egyetemi oktatás, bürokrácia, orvosi ellátás.

Itthon azt hinnénk, hogy Japánban minden tiszta, egyszerű és pontos. Erről leginkább azt gondolom, hogy minden olyan, mint a jól ismert Mátyás király mesében: „az is, meg nem is”.
Európaiként - és főleg magyarként - távol áll tőlünk a konfliktuskerülés – vagy legalábbis legtöbbünktől. Arra gondolok, hogy a legtöbb kérdéshez vagy problémához igyekszünk nyíltan hozzáállni. „Odaát” ez kicsit másképp működik. Ahhoz, hogy valakivel igazán szoros kapcsolatot alakítsunk ki, rengeteget kell dolgozni, ráadásul japán barátaink vagy nem értik, vagy nem akarják érteni a „burkolt célzásokat” annak ellenére, hogy nyelvük udvariasabb kontextusai csupán ilyesmikből állnak.

Az egyetemi oktatás szájbarágós, és ki kell hogy ábrándítsam a legtöbb embert: ha valaki nem ül le magától és tanul egyedül, az egyetemen nem fogják ostorral csapkodni a hátát a haladás érdekében.
Az önálló problémamegoldóképesség sincs magasfokon: ha nincs leírva, hogy „A” probléma esetén „B” a teendő, akkor időtlen időkig várhatunk a megoldásra, és ha a "B" teendő netán mégis előállna, még akkor sem biztos, hogy mindenki nyitottan fogadja azt.

Az orvosi ellátás bár nagyon precíz, iszonyatosan drága. A rendszer még a japánok számára is kissé átláthatatlan. Ha európai személyről van szó, akkor pedig pláne. Szerencsétlenségemre sikerült olyannyira lebetegednem az érkezésem utáni második hónapban, hogy több mint fél éven át hetente kontrollra kellett járnom. Ekkor természetesen az európaiaktól való ódzkodás legmagasabb fokát is megtapasztalhattam, illetve azt, hogyan lehet egy kezelést az európai módihoz képest legalább százszorosan megbonyolítani.

Kijutott a „metrón állós amerikai lányról beszélgetős” esetekből is jó pár. Nem egyszer beszéltek mellettem nagyobb kupacokban, gondolván én nem értem őket. Azt sikerült mindig kisütniük, hogy mennyire szép, szőke a hajam, vagy hogy biztos az Egyesült Államokból érkeztem, mert ugye más ország, ahol kaukázusi emberek élnek nem létezik!

Volt, amikor csendben tűrtem, volt, amikor előtört a „magyarságom” és egy rövid japán megjegyzést odaböfögve leszálltam a metróról. De volt olyan is, hogy lefotóztak, és volt olyan is, hogy egyszerűen odébb akartak tolni. Aztán előfordultak furcsán fintorgó öreg hölgyek, vagy éppen bután vihogó középiskolás lányok.

Mondanom sem kell, minél többen voltunk együtt, a minket körülvevő csodálkozás annál inkább fokozódott. Főleg ha azt hallották, hogy japánul beszélünk valakivel, vagy épp japánul olvasunk valamit a metrón.

Kár, hogy nemcsak vendég vagy

A kendos hierarchiában is sokkal nehezebben találja meg az ember a helyét, ha tudják róla, hogy egy évig fogja „zavarni a köreiket”. No és ott van ugye a klíma, illetve ami az én esetemben különös problémát okozott: a különféle bogarak. Szóval nem egyszerű úgy álomra hajtani a fejed, hogy az ajtó alatt bármikor bemászhat egy mukade, ami ha megcsíp, és nem kapsz elég hamar ellátást, akkor neked harangoztak. Nyilván felerősíti a bogarakkal kapcsolatos negatív érzéseimet, hogy rettenetesen félek tőlük, de most komolyan: ki akar 6-7 centis repülő csótányok között élni?

Egyébként egészen odáig nem is érzékeltem bántóan zavarónak az európai és a kinti lét közötti különbségeket, amíg a kint tartózkodásom kilencedik hónapjában haza nem jöttem a 2012-es Kendo Világbajnokságra. Újra láttam a családomat, a barátaimat, újra megéltem a már megszokott habitust, majd elmentem Olaszországba, találkoztam a többi európai kendossal, akiket évről évre látok minden versenyen és közülük sokan nagyon jó barátaim, majd ezek után ismét visszamenni Japánba, valószínűleg felnagyított és erősen eltorzított mindent.

Az a két hét, amit akkor Európában töltöttem egyértelművé tette számomra, hogy nekem a saját kultúrkörömre van szükségem a mindennapokban. Lehetséges, hogy ha a VB után nem három hónapot töltök el kint, hanem még egy évet, akkor máshogy gondolom most, mert megszokom a helyzetet – ismét. De mostani fejjel, a megélt tapasztalatok alapján azt gondolom, hogy bár zseniális volt a kint eltöltött évem, sokszor hiányzik is az a közeg, ahol éltem, mégsem bírnám ott elképzelni a felnőtt létet.

Egyetemen tanulni, ösztöndíjból élni és azért dolgozni, mert „tetszik a munka” sajnos nem ugyanaz, mint az az ÉLET, amit Japánban kényszerszerűen élnem kellene. Láttam, mennyit dolgozik az „apám”, Kibe mester. Gyakorlatilag minden nap reggeltől estig – nem kis stressznek kitéve, ráadásul nem is óriási pénzekért. Annak ellenére, hogy az Osaka Kendo Szövetség főtitkára és 7. danos kendo mester, nem volt ideje még arra se, hogy heti egyszer elmenjen edzésre. Én nem akarom így élni az életem.

Persze ezek az én tapasztalataim és az én habitusomhoz mért információk. Ettől még Japán egy csodálatos ország marad, és számtalan dolgot kaptam ettől az országtól, de azt hiszem, én maradok inkább a jó öreg európai kultúrkörnél.

Czimbalmos Mercédesz, Mushin Kendo, a magyar válogatott tagja

Czimbalmos Mercedesz (Mushin Kendo Klub) háromszor járt Japánban. Mindhárom alkalommal más-más helyen kendozott, más-más időtartamot töltött kint, így a japán kendo többféle „megközelítését” ismerhette meg. 2013-as év elején érkezett haza úgy, hogy a 4. dan fokozatot szintén Japánban szerezte meg.

Gondolom nem lep meg senkit, ha azt állítom, a magyarországi kendo, a kendot gyakorlók hozzáállása és így a kendos intézmények szerveződési elve – és működése – teljes mértékben eltér a japán „sémától”. Mielőtt még bármibe is belemegednénk, rögtön felmerül egy alapvető kérdés: kell-e, hogy lemásoljunk egy rendszert, vagy elég ha saját kultúrkörünk hagyományaira hagyatkozva alkotunk valami hasonlót?

Rögtön leszögezem, szerintem képtelenség lemásolni a japán szisztémát. Sőt, nem is kell. Ellenben nagyon is fontos lenne az ott már bevett, jól működő technikákat a magyar rendszerbe adaptálni.

Hierachia-tisztelet-tanulás

A Japánban szerzett tapasztalatim hatására egyértelművé vált számomra, hogy a magyar kendo fejlődése hosszútávon csak akkor lehetséges, ha a szövetségi tagok látóköre tágul, több nézőpontot ismernek meg, és képesek arra, hogy más országok rendszereinek pozitív pontjait asszimilálják, valamint olyanra gyúrják, hogy azok nálunk is megállják a helyüket. Ehhez szükség van arra, hogy saját hagyományaink szem előtt tartása mellett merjenek változtatni, hiszen be kell látnunk: az a rendszer, ami 10 évvel ezelőtt, adott létszámú közösségben kifogástalanul működött, mára már jócskán elavultnak számíthat.

Milyen az edzés a japánoknál?

Nem akarok senkit kiábrándítani, de azt kell hogy mondjam: pont olyan, mint itthon. Persze minden dojonak – legyen az akár egy egyetemi, átalános iskolai, vagy egy baráti alapon szerveződött közösség – megvan a saját stílusa. Ez tőlünk sem idegen: ha máskor nem is, a helyi versenyeken már a különböző „bemelegítési stílusokból” látszik, hogy nem egyformán dolgozunk.

Igen, kint is vannak „profik” és „amatőrök” - amennyiben a magyar kendos társadalmat szét lehet választani ilyen formában. Sőt, azt kell hogy mondjam, nem minden japán tud kendozni. Kint sem tanítanak semmilyen varázslatot, nem hintik be csillámporral a shinait és nem mormolnak bűvös versikéket a jobb eredmények érdekében – itt fontosnak tartanám megjegyezni, hogy „eredmény” - címszó alatt nem feltétlenül a nyakban himbálódzó érmeket értem. Az én szememben eredménynek tekinthető az is, ha valaki saját szintjéhez képest nagyot ugrik, a dojo hangulata jobbá válik, a tagok létszáma növekszik.

Ha nincs semmi trükk, akkor mégis miben tér el?

Elsősorban hozzáállásban. Mindenki másért kendozik, másfajta komolysággal, más elvektől vezérelve. Sokan hobbiból, vagy mert jó a társaság, sokan versenysportként űzik, sokan meg sem tudják indokolni, miért is választották ezt a kézilabda helyett. Bár Európában élünk, és nyilvánvalóan másképp viszonyulunk a legtöbb kérdéshez, mint egy keleti kultúrkörből származó ember, japán eredetű harcművészet gyakorlói lévén tisztában kellene lennünk azzal, hogy amit csinálunk, jóval összetettebb annál, hogy lemegyünk edzésre, „csalapálunk kicsit”, majd elmeséljük kívülálló barátainknak az aznapi „bambuszdarabbal végrehajtott hőstetteket”. Ez így nem működhet és nem is működik.

Minden, kendot gyakorlónak tudnia kellene, hogy mekkora fontossággal bír a közösségen belüli hierarchia.

Hogyan állnak hozzá a itthon kendosok a hierarchiához?

A kezdők persze sehogy, de nem hibáztathatók, mivel Magyarországon a japán sempai-kohai kapcsolat laikusok számára ismeretlen. A kendot hosszabb ideje gyakorlók valamit sejteni vélnek, de valójában gyakran nem értik, hogy mit jelent a létra alsóbb fokain lenni.

A hierachia csúcsán állók pedig sokszor abba a hibába esnek, hogy figyelmen kívül hagyják azokat a kötelezettségeiket, amelyek sempaiként rájuk hárulnak.

Nézzünk egy példát!

Adott egy sensei vagy egy sempai, aki évek óta kendozik, és eljutott egy bizonyos fokozatra, ami magasabb a sajátunkénál, tehát mint tapasztaltabb személyt, tisztelet illeti meg. Magunkban persze eldönthetjük (csakis egy bizonyos szint elérése után!), hogy az a „forma”, illetve a minőségnek azon szintje, amit az adott illető produkál megfelel-e nekünk és tudjuk-e, akarjuk-e alkalmazni a tőle tanultakat a vívás során.

Sokak számára talán semmit nem mond Kibe Atsuo (kendo 7.dan, renshi) sensei neve, azonban ő az életem egyik nagyon meghatározó egyénisége, nyugodtan mondhatom: apámként tekintek rá. Három éven át oktatott kendot hazánkban. Azon szerencsések közé tartozom, akik gyakorlatilag az ő ittléte alatt „lendültek bele” a magyar kendos életbe. Mindhárom Japánba tett látogatásom alkalmával rengeteget tanultam tőle.

Tőle tudom, hogy a tanulásnak három fázisa kell, hogy legyen:

Másolás: amikor még minden ismeretlen és csak lemásolhatjuk azt, amit látunk.
Követés: a sensei-sempai tanításának követése a már megalapozott, másolás által szerzett ismeretanyag fejlesztésérért.
Egyfajta szelektálás: már magunk döntjük el, hogy a saját tudásunk fejlesztéséhez, mit alkalmas adaptálnunk a másoktól hallottakból, látottakból.
Ha már azon a szinten vagyunk, hogy tudunk szelektálni, képesek vagyunk arra is, hogy saját gondolataink szerint építsük ki a fejlődéshez vezető utat. A sempai-kohai viszony lényege tehát nem feltétlenül az, hogy mindent el kell hinni, amit a hierachikus létrán feljebb álló mond. Természetesen mérlegelni tudni kell, ellenben ez nem változtat a tényen: a sempait tisztelet illeti – ugyanúgy, ahogy a kohait is.

A tanító sosem várhatja el a tanítványától, hogy tisztelje őt, ha ugyanez fordított esetben nem működik. Persze ez nem csak kendos életben van így. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy Japánban mindenhol ugyanolyan a hierarchikus viszony a gyakorlók között.

A végzős egyetemisták szemében például az elsősök gyakorlatilag senkik. Mivel ők állnak a „tápláléklánc” legalján, ők kapják a legkellemetlenebb feladatokat, gyakorlatilag mindent, amit a felsőbbévesek lusták megcsinálni. Ennek persze vannak különféle fokozatai, helytől és közösségtől függően: A Kokushikan Egyetem kendosainak gólyái ordítva köszöntik a negyedikeseket minden egyes találkozás alkalmával, kvázi istenként tekintenek rájuk, a lehető legudvariasabb szóhasználattal beszélnek velük, míg az Osaka Egyetem elsősei bár tisztelik az idősebbeket, érezhetően kevesebb hangsúlyt fektetnek a formalitásokra és jóval rugalmasabban kezelik ezt a dolgot.

Ha máshogy látok valamit mint a sempai, az azt jelenti, hogy nem tisztelem?

Nem azt jelenti. Ugyanakkor van, ahol van helye az ellentmondásnak és van, ahol nincs. Az én nézőpontomban az ellentétes vélemények ütköztetése nem számít a tiszteletlenség jelének – azt gondolom, mindenki számára nyilvánvaló, hogy itt nem olyan szélsőségekre gondolok, mint amikor egy kendot alig pár hónapja gyakorló akar rácáfolni egy 8. danos mester tanítására.

Előfordulhat, hogy „szakmailag” nem értünk egyet a felettünk állóval, ellenben emberileg számos értékes dolgot kaphatunk tőle, ami a kendoban is kamatoztatható: például a helyes tanítás módját tudja megmutatni nekünk. Úgy gondolom, ez elég világos, hogy mindenkitől lehet valamit tanulni, ha mást nem, akkor azt, hogy milyen példát nem akarunk követni.

Akkor most mit csináljak?

Természetesen nem mémelhetjük a japánokat, mert a mi nációnk teljes mértékben különbözik az övékétől, azonban a japán harcművészet gyakorlóiként kötelesek vagyunk beépíteni a japán rendszer bizonyos elemeit saját rendszerünkbe. El kell fogadnunk, hogy nem alakíthatunk ki egy kis „japán kollektívát” minden dojoban, ahol megfordulunk, viszont figyelnünk kell arra, hogy a kendo szellemiségének kiemelkedő fontossággal bíró elemeit – így a hierarchikus kapcsolatrendszert is hatékonyan tudjuk adaptálni saját közösságünkbe.

És hogy ez mennyire valóstható meg? Elsősorban a függ a közösségtől, annak vezetőitől és nagymértékben saját céljainktól.

Szerző: Czimbalmos Mercédesz

Fotó: Nagy Kristóf

Az idei Hungária Kupa az eddigiekhez hasonlóan ismét jó lehetőségeket kínált a tapasztalotokra és tanulásra nyitott kendósonak, hiszen az előző évekhez hasonlóan ismét elég színes társaság gyűlt össze Európa számos pontjáról.

A versenyt idén is edzőtábor előzte meg, délelőtt kata, délután pedig kendo edzésekkel, valamint jigeikoval. Idén a hagyományoktól eltérően, a tábor második napján női edzésre is sor került, ugyanis nagy létszámú női kendos érkezett a Hungári Kupára.

A szombat délelőtt ugyan kissé hosszúra sikerült, azonban minden egyes verenykategóriában (gyermek, junior, kyu, felnőtt férfi) megmérkőztek a kendósok egymással és a szinte elviselhetetlen forrósággal. Legerősebb mezőny idén a nőké volt, hiszen Európa színe-java itt volt Budapesten.

Szombat délután – a Kupa állandó részeként - a vizsgák következtek, és a jelentkezők nagy százaléka sikeresen teljesített, így a szombati nap duplán sikeresnek bizonyult.

A vasárnapi csapatversenyen sajnos a magyar csapatok közül csak az SZJKK csapatának sikerült eredményt elérnie. Mindettől függetlkenül a Hungária Kupa "védjegyeként" ismeret kollégiumban összegyűlt tömeg nagy részét főként „visszajáró vendégek” alkották, de persze az újak is kellemesen összekovácsolódtak a már „rutinos hunkupás bagázzsal”.

Merem állítani, hogy az idei edzőtábor is igen szép eredményeket hozott, tovább ösztönözve európa kendosait, hogy egyre többen ellátogassanak hozzánk.

A teljes fényképalbumot itt találod.

A Budapest Főnix Kendo Klub eredményeihez ide kattints.

A Hungária Kupa teljes eredményét itt böngészheted.